Egészen eddig úgy gondoltam, hogy a Rekviem egy álomért naturalisztikus szörnyűségábrázolása után nem lesz film, ami hasonlóképpen felkavarna. Gaspar Noé Visszafordíthatatlan című, kategóriákba nehezen besorolható filmje azonban annak ellenére meglepett, hogy botrányfilmként való megbélyegzése és számos negatív kritikája nem kerülte el figyelmemet.

A történet annyira hétköznapi, hogy két mondatban összefoglalható: Marcus (Vincent Cassel) és barátnője, Alex (Monica Belucci) összekapnak egy házibuli forgatagában, Alex hazaindul, azonban útközben megtámadja egy idegen, megerőszakolja és brutálisan megveri. Marcus és jóbarátja, Pierre (Albert Dupontel), - aki egyébként Alex exbarátja - néhány kétes alak segítségével felkutatják az idegent, verekedésbe kezdenek, és miután az elkövetőnek vélt férfi eltöri Marcus karját, Pierre egy kézi tűzoltókészülékkel agyonveri azt, miközben a tényleges elkövető a háttérben mosolyogva nézi végig az embert próbáló mészárlást.

Ez önmagában csupán néhány nagyon ronda, brutálisan erőszakos eset, amilyeneket majdnem naponta hallunk a hírműsorokban. A történet elmesélése és filmvászonra költése azonban meglehetősen sajátos:

A bevezetőben két - egyébként a filmhez semmilyen szálon nem kapcsolódó - férfi beszélget nemi erőszakról, és elhangzik a film alapmondata: "Az idő mindent elpusztít." Ezután kezdődik el a tényleges történet - visszafelé. A rendező ugyanis a fent vázolt eseménysort, amely egyetlen éjszaka leforgása alatt történik meg, egy tucat szakaszra bontotta, és ezeket a szakaszokat az utolsótól haladva az első felé mutatja be, örvény-szerűen úsztatva egymásba az egyes terminusokat. Vagyis az idő egy jeleneten belül előre halad, azonban a jelenetek fordított sorrendben kerülnek a szemünk elé.

A felvételek minimális vágással és kézi kamerával készültek, a kamera forog, repül, egyfajta örvény repíti az összes helyszínen, és csak a dialógusok és statikus jelenetek alatt kerül viszonylagos nyugalomba. A háttérzenét helyettesítő nyomasztó, morajló hanghatások, a sötét, hol fekete-piros, hol pedig narancs színben úszó képek és a folyamatos "repülés" kellően alapozza meg azt a nyerseségében brutális erőszak-ábrázolást, ami ezután következik:

Amikor azt említettem, hogy agyonverik az erőszaktevő idegent, akkor nem a szokásos filmes megoldásra kell gondolni. Nincsenek "odagondolt" ütések, elnagyolt jelenetek. A poroltó készülék életszerűen csattan a célszemély arcán, a kamera mindent lát és dokumentalista hidegvérrel mutat mindaddig, amíg már emberi koponyára nem emlékeztető, amorf képződménnyé válik az élettelen fej.

De mindez csak finom felvezetés ahhoz, ami ezután következik. Pontosabban ez előtt, hiszen visszafelé haladva az időben ezután ismerjük meg a bosszút kiváltó eseményt.

Alex taxival szeretne hazamenni a buliból, ám egyik sem áll meg neki, ezért úgy dönt, átkel a túloldalra. Ehhez le kell mennie egy koszos és baljóslatúan sötét aluljáróba, ahol egy férfi éppen ütlegel és rugdos egy nőt. Alex nem tud a furcsa esemény mellett elmenni, de a férfinak is feltűnik Alex, ami nem csoda, mert ennél kihívóbb ruhát nem nagyon tudott volna felvenni.

Amikor azt írtam, hogy megerőszakolja a lányt, akkor szintén nem az átlagfilmes diszkrét megoldásra kell gondolni. A brutális cselekmény vágás nélkül, a maga felháborítóan kegyetlen és durva valóságában látható, legalább 10 percen keresztül (vö.: a film 95 perces). Monica Beluccit már láthattuk hasonló jelenetben, hiszen a Malénában is alaposan helyben hagyták, az akkori bosszúverés azonban gyenge simogatás ahhoz képest, amit itt él át. Ráadásképpen Noé úgy gondolta, az anális erőszaktétel nem lesz elég, hadd szenvedjen még a néző, már amennyiben még nem hagyta el a mozitermet a végtelenül hosszúnak tűnő kegyetlenség közben: a perverz férfi mintegy levezetésként, és egy másik nő iránt érzett személyes bosszúvágya átlényegítéseképpen még csúnyán megrúgdossa az elfúló hörgéssel levegőért kapkodó szerencsétlen nőt, majd fejét többször a betonhoz csapja úgy, hogy Alex kómába esik, arca felismerhetetlenné válik.

Az erőszak ilyenfajta kendőzetlen bemutatásához még a hollywoodi akciófilmeken edződött néző sem szokott, ezért kifejezetten "jólesik" az ezután következő néhány szakasz, amely egy idilli kapcsolat utolsó napjának elejét mutatja be romantikus ágyjelenettel, viccelődő baráti beszélgetéssel, majd az időben visszafelé haladva elvezet egészen az eredendő jósághoz és szépséghez, amely már soha nem érhető el, hiszen az események visszafordíthatatlanok - Alex testi és lelki egészségét, szépségét és a méhében fogant gyermeket senki nem adja vissza, a Pierre-re és Marcusra váró börtönéveket sem lehet eltörölni.

A moziból kifelé indulva az ember azon gondolkodik, vajon miért készült ez a film, vajon mi vezérelte Noét? Mert bár első látásra egy szokatlanul szerkesztett, ámde céltalanul az arcunkba vágott erőszak-terápián vettünk részt, azért mégis van egy olyan érzése az embernek, hogy nem puszta hatásvadászatot látott. Talán pont a kíméletlenségében bújt el a film rejtélyének megoldása is: Tudniillik polgárpukkasztásból senki nem mutatja be egy nő teljes megsemmisítését, nem tárja elénk vágatlanul egy vérbosszú embertelenül kegyetlen részleteit.

A film elején elhangzó közhelyszerű mondat némán kivetítve zárja a fordított eseménysort: "Az idő mindent elpusztít." Furcsa, de nekem pont a szintén közhelyessé vált vígasztaló mondat jutott eszembe: az idő minden sebet begyógyít. Alex sebeit nem gyógyítja be az idő - igaz, nem is az idő okozta őket, nem az idő pusztította el Alexet. Az idő csak elmúlt, akárcsak Alex. Visszafordíthatatlanul. Noé mégis visszaforgatta nekünk az egészet. És valószínűleg itt keresendő a rejtély kulcsa is: miért fordította vissza a visszafordíthatatlant?