Nyilván a sejtelmes őszi és az acélos téli színek teszik, hogy mindig a rusztikus Connecticutot veszik elő a filmesek, amikor rájuk jön, hogy kísértetházasat játsszanak. Aligha találni ingatlant a környéken, ahol hajnali lánccsörgetés nélkül lehetne átvészelni az éjszakát, s ez jól is van így, legalább tudjuk, mire számíthatunk. Most például arra, hogy Daniel Craig, feladva virágzó karrierjét, kivonatozik a nagyvárosból, de rosszul teszi. Mert hiába vágyik a permanens családi idillbe, mely takaros vidéki portáján (Rachel Weisszel egyetemben) várja, léptei súlya alatt egyre furcsábban recsegnek a lépcsőfokok, és a szú is megfélemlítve perceg az emeleti fakorlátban. Nem telik bele sok idő (az egész film alig másfél óra), hogy a jellemábrázolás legfőbb síkján, a szereplők frizurájában is jelentős változások álljanak be. A történet tartogat még egynéhány frizurális és dramaturgiai fordulatot, ám a legkísértetiesebb mind közül az a szolid vinnyogás, mely a nézőből tör elő jó eséllyel a vásznon látható, nem kispályás szerencsétlenkedés láttán. Jim Sheridannak tagadhatatlanul volt néhány jó éve (A bal lábam, Apám nevében), de amit itt horror címszó alatt a vászonra hányt, az már-már költőien pocsék.
