Duncan Jones azon szerencsétlen sorsú rendezők közé tartozik, akik már első filmjükkel akkorát dobbantottak, hogy onnan szinte csak lejtő az út. A tavalyelőtti Hold (Moon) annyira kiugrott a mezőnyből, hogy jogosan övezte érdeklődés a következetesen sci-finél maradó David Bowie-poronty új filmjét. Nos, ha az bizonyos a lejtő nem is annyira meredek, a Forráskód (Source Code) bizony már nem tud akkorát ütni.
Pedig igazán minden adott egy kitűnő sci-fi-thrillerhez: hatszor akkora költségvetés, A-listás Oscar-jelölt színészek, jobb stáb. A probléma, mint mindig, a forgatókönyvvel van. És azzal sem az a baj, hogy már láttuk valahol (a legnyilvánvalóbb párhuzam a pár évvel ezelőtti Tony Scott-film, a Déjà vu), sőt, még az sem, hogy az ősöreg "hússzor befejeződik mielőtt vége lenne" baklövést követi el, hanem hogy mindent a történetre és fordulópontjaira bíz, holott azok nem hoznak semmi újat.
A film címét adó Source Code egy olyan szerkezet/program, amivel egy frissen meghalt ember agyából nyert információ segítségével párhuzamos valóságokat hoznak létre, amiben az illető halála előtti 8 percet tudják folyamatosan, újra és újra rekonstruálni, természetesen rendőrségi nyomozás céljából. Történetünkben egy fiatal amerikai katonát (Jake Gyllenhaal) küldenek vissza egy vonatrobbanásba, illetve az azelőtti nyolc percbe, hogy az egyik utas bőrébe bújva megkeresse a bombát és megtalálja a robbantót. Ennyi a sci-fi része a sztorinak – és találjátok ki, ezalatt szerelmes lesz-e az egyik lányba, akit meg kell(ett volna) mentenie (Michelle Monaghan).
Eltaláltátok. Nos, ez a filmes formula egyetlenegyszer működött igazán jól és akkor is vígjáték formájában, az Idétlen idők (Groundhog Day) című filmben, ezelőtt 18 évvel. De hát a 18 év sem véletlen: azóta pont egy generáció nőtt fel, akik a náluk öregebb filmeket vak ignoranciával történelemkönyvbe illőnek nézik (illetve nem nézik). És a műfaja sem véletlen: ezt a redundanciára alapozó sztorit csak – paradoxon következik – komédiában elmesélve lehet komolyan venni. Pont azért, mert az ember egyik legszomorúbb beteljesületlen vágya megváltoztatni a múltat. Ha valaki – még akkor is, ha a sci-fi-zsáner jellegéből adódóan – azt mondja, hogy lehet, akkor kiröhögjük. És most nem az időutazásról beszélek, az egy másik, másféle paradoxonokat szülő ős-sci-fi-toposz, hanem konkrétan a múlt megjavításáról, legyen az akár az öt perccel ezelőtti baklövésünk. Ezzel foglalkozik ez a film, és bár ne tenné.
Pedig Duncan Jones rendezőnek láthatóan van tehetsége a feszültségkeltéshez, a késleltetéshez, és Jake Gyllenhaal is brillírozik az időben elveszett hazafi szerepében: ha a thriller-jelleghez ragaszkodtak volna inkább, talán jobban működött volna a film; de valamiért bedobtak egy másik sci-fi-klisét is (a virtuális test legutóbb az Avatarban volt lelőve) valószínűleg a valóságok szintjét akarták vele matrjoskaszerűen megsokszorozni, de csak a díszletek mennyiségét sikerült. Arra legalább jó az egész, hogy a Holdhoz hasonlóan ismét behozza az elveszett identitás kérdését, de az efféle virtuálisvalóság-filmeknek már alaposan fel kell kötni a gatyát, ha újat akarnak mondani. És ha már szóbajött a Hold: a vicc az, hogy alacsony költségvetése ellenére a speciális effektusok (meg egyáltalán az egész képi világ) sokkal jobban néztek ki.
Azt, hogy rendezőnknek innen merrefele ível majd pályája, nehéz megjósolni. A Forráskódot úgy tűnik – valamiért – imádja a közönség és a kritika is. A mezőnyt nézve tényleg nem rossz film, időnként a székbe is szegezi a nézőt, de a hatása illékonyabb mint a Holdnak: amaz kérdéseket tett fel, ez meg csak válaszokat ad.
