Benzingőz, ismerős karakterek, kultuszfilmeket idéző párbeszédek, némi helyzetkomikum és nagy adag akció - ez a Taxi receptje, amit Luc Besson most másodszor is elővett. Az eszeveszett száguldás tehát folytatódik, sőt a rend kedvéért a Tarantinotól már ismerős zene is újból felcsendül.
Egy film második részének elkészítése nagy körültekintést igényel, hiszen vegyészi precizitással kell keverni a már jól ismert összetevőket az újakkal, hogy a közönség azt kapja, amit az előző részben megszeretett, de ne csak speciális effektusokkal felpörgetett ismétlésnek érezze a folytatást. Luc Besson, a francia film fenegyereke semmit nem bízott a véletlenre: a bejáratott emlékezetes karakterek mellett újakkal színesítette az amúgy sem szürke cselekményt. A házilagos látványtuning és motorbuher bajnoka, a marseilles-i autóstársadalmat rettegésben tartó száguldó személyszállító kisiparos és a fölpolírozott Lindára emlékeztető, eszményi idomú német rendőrnő mellett feltűnik egy szigorú, ám roppant aluszékony katonatiszt, továbbá hongkongi mozikból ismert csúfak és gonoszak egész hada.
A japán hadügyminiszter elrablása körül bonyolódó történet felsorakoztatja az amerikai- és ázsiai akciófilmek minden kliséjét, hogy az unalomig ismert fordulatok túlhajtásával késztesse, vérmérséklettől függően, szolid mosolyra vagy jóleső röhögésre a nézőket. Az alkotók azonban nem elégszenek meg a paródia és a helyzetkomikum kínálta poénokkal, ezért a főszereplők verbális aktivitása az erre érzékenyebbeknél görcsös izomrángásokig fokozhatja az ellenállhatatlan röhögést.
A pesti kocsmák és kávéházak sötét zugaiban szervezkedő Hollywood-ellenes elégedetlenkedők persze a filmmágus szemére vethetik, hogy míg korai filmjeiben az erőszakot és az amerikai film sablonjait a sivár, elembertelenedett világ ábrázolására használja, addig az immár sorozattá terebélyesedett Taxiban mindez puszta közönségcsalogató eszközzé aljasult, a paródia saját tárgyának szintjére süllyedt.
A Taxi ugyan nem akarja a világ eddig ismeretlen mélységeit feltárni, és szinte vázlatnak tűnik a Leon, a profi vagy a Nikita árnyékában, mégsem válik üres klipeffektusokkal ügyeskedő b-szériás akcióvígjátékká. Mert a Luc Besson által csak forgatókönyvíróként és producerként jegyzett alkotás az egyes népekről bennünk élő torzképeket a tömegfilm által sugallt hamis világgal ötvözi, így zsíros rúzzsal húzott bohócvigyor nélkül parodizálja az eldobható, újrahasznosítható gyorskultúrát. Ez pedig épp elég ahhoz, hogy a moziban ülve még élvezzük a filmet: a hányinger - a taxi utasaihoz hasonlóan - legfeljebb a menet végén vesz erőt a kényesebb gyomrúakon.
