[img id=407669 instance=1 align=left img]Sok mai szerző ír, beszél, vall a fociról, sőt játszanak, Ön is futballozik az Íróválogatottban. Miért lett olyan nagy divatja az elmúlt években a kortárs szerzők körében a focinak? Vagy mindig is ilyen sokat beszéltek-írtak íróink a futballról?

Nem mostanában lett ez így és nem is mondanám divatnak. Tudja, hogy a Pál utcai fiúkban a humán iskolába járó úri gyerekek, a Pál utcaiak métáznak, miközben a reálos vörösingesek fociznak? Nagyjából éppen úgy, ahogyan a korabeli angol társadalomban lehetett. 

Egyébként is, ahogyan minden európai nemzet irodalma, a magyar is tele van a focis témákkal. Ahogy nőtt a futball társadalmi fontossága, nyilván egyre erősebbé vált, nem csak, mint téma, de mint hasonlatrendszer, s egyre többet, egyre bővebben bukkant fel az irodalomban is. 

A futball fejlődése azt is jelenti, hogy népszerű és népi időtöltésből a kultúra és a szórakoztatóipar része lett, ha akarná, se kerülhetné meg az irodalom. Ha meg megkerüli, akkor ma már annak is jelentése van. Herman Hessétől Nick Hornbyn át, Albert Camus-től Günter Grassig lehetne sorolni a legkülönbözőbb szerzőket, akiknek fontos a foci. 

Ami pedig az Íróválogatottat illeti, az tényleg szép történet: lényegében meghívásokra alakultunk alkalmi focizásokból nagypályás csapattá, olyan elődök nyomán, mint a Moldovát és Csurkát egyaránt szerepeltető SzocReal.  

Ami engem igazán meglepett, hogy a korábbi focizgatásokban  meglehetősen önzőnek, s mi tagadás, lustának tűnő író barátaim a nagypályára áttérve milyen hihetetlen alázattal és komolysággal kezdtek edzeni és játszani… meg is lett az eredménye, mert rengeteg tornán voltunk Malmö-től Brémáig, Toscanatól Berlinig. Mondjuk a Wiener SC vagy a Malmö pályáján állni, szívre tett kézzel a meggypiros mezben és énekelni a himnuszt… azért az jó dolog nagyon. Jó kis csapat voltunk, s remélem, maradunk is, ha sikerül a fiatalítás.

- Hol vannak a gyökerei nálunk a futball-szövegeknek? Mándy, Esterházy, Darvasi, Kőrösi előtt kik voltak, akik megteremtették a magyar futballirodalmat?

Talán nem is a gyökerek a legérdekesebbek, noha azokkal is könyveket lehetne megtölteni. A huszadik század elejétől bukkannak fel „focis” írások, s látható, hogy a magyar foci nagy korszakai az irodalmi művekben is megjelennek. Az igazi változás szerintem a foci megjelenítését illetően a szándékokban, a motivációban lelhető fel. 

Például Mándy erős üzenete az, hogy a múltba fordulva egy „másik” fociról, másik világról beszélt, nem arról, amit a saját jelenidejében láthatott. Esterházy a Termelési regényében éppen ellenkezőleg: az egész létező szocializmus mindent átfogó hasonlatként használhatta a BLASZ II.-es focit, nagyon is a jelenben, s joggal, hiszen minden vidéken a futballkultúra egyik erős jellemzője, hogy a tradíció erőssége összeolvad az aktuális társadalmi hatásokkal. A létező szocializmusunk focijáról beszélni éppen olyan volt, mintha a szocializmusunk hétköznapjairól beszéltünk volna. Pontosabban még csak nem is volna. 

[img id=407673 instance=1 align=right img]Az én nemzedékem számára a foci már tele volt hőstörténetekkel, úgy értem, főként a múlthoz kötődő hőstörténetekkel, olyannyira, hogy például nekem kisfiúként semmi kétségem nem volt afelől, hogy két értelmes és méltóságos időtöltés létezik: az olvasás és a foci. Megjegyzem, ha jól megy, akkor ez a kettő igen közel áll egymáshoz. A focizásban hősökké lehettünk, történeteink és barátságaink lehettek, éppúgy, mint a könyvekben. 

Egy igazi olvasó egy jó könyvben éppen úgy veszíti el magát, mint a meccs alatt a futballista. Ráadásul ez a kettő, ezt egészen a kamaszkorom közepéig erősen így gondoltam, a szerelemmel is szerencsésen összefügg: aki jó a fociban, az szeret olvasni, aki olvas és jól focizik, az rendben van a lányokkal is. Na, később azért rájöttem, hogy ez a képlet lényegesen bonyolultabb.

- "Az utolsó meccs"történetei is túlmutatnak a focin, és olvashatók egy közösség metaforikus víziójaként. De miért szereti az irodalom ennyire a focit? Mit tud jobban a futball, a többi sportnál, amely ilyen remekül működhet írói anyagként?

Ha valami sokak számára fontos, akkor széles körben értelmezhető kódokat tartalmaz. Hiszek abban, hogy például a foci evolúciója során célszerűsödött szabályok  nem véletlenül mutatnak rokonságot színházi, filmes és dramaturgiai, szakmai sajátosságokkal. A két felvonás, a másfél órás időtartam a szórakoztatóipar több ágában is bevált, nyilván, mert kedvez az emberi természetnek. 

Tizenegy ember már egy akkora szerkezet, hogy önmagában is érdekes a mozgása, ráadásul a belső dinamikája is számtalan variációt rejt. Zseniális vonása a focinak, hogy teljesen mindegy, kétméteres vagy százhatvan centis vagy, mindkettővel lehetsz remek játékos – nincsen még egy labdás csapatsport, ahol ez ennyire demokratikus lenne. 

Ezen túl egy írónak, aki mégis csak magányosan dolgozik, hihetetlen boldogság a csapathoz tartozás. Ismerjük a mondást, hogy egy jó cselnek te örülsz, egy jó passztól meg legalább ketten boldogok: az, aki adja és az, aki kapja. A foci a közösségbe illeszkedésről szól, egyén, szabadság és közösség viszonyáról beszél, még akkor is, ha valaki feltűnően tömi labdákkal a társait. Az odaadás is lehet hivalkodó, mint tudjuk.

- Mi a műfajuk ezeknek a történeteknek, illetve hol a valóság és a fikció határa a könyvben?

Én legendáknak tekintem őket, mert az eredetük és számos elemük nagyon is a valóságban gyökerezik, míg a történet elemelkedik valamerre. Határ pedig nincs, a csillagos ég. Azt szeretem, hogy jónéhány történetről az olvasók jelentős hányada azt hiszi, én találtam ki, más esetekben meg a laptopom szüleményeit dokumentumoknak gondolják… ilyen a foci, mindenkinek saját világa lehet.

[img id=407670 instance=1 align=left img]- A magyar futball tragikus története 1986 óta tart. De vajon ez tényleg tragikus? Ha igen, jellemzően elárul valamit rólunk, az elmúlt 20-25 évünkről, kudarcainkról is? 

Nem a foci ilyen, hanem a társadalom, amiben élünk, és ami determinálja a focinkat is. És nem az a baj, hogy tragikus, hanem az, hogy patriarchális, felülről irányított, s ezért megújulni képtelen. 

Ebben a társadalomban az új nemzedékek nem új utakat keresnek, hanem a meglévő struktúra közepére igyekeznek. Márpedig nem csak a kultúra, de a társadalom megújulásának is ellentmond ez. A focival is ez a baj: folyton felülről jövő koncepciók alakítanák át, miközben elhalt az iskolai, egyetemi sport és az amatőrökkel senki nem foglalkozik.

- A fociban ott rejlik az irodalmi anyag és élvezetes, szerethető játék. De mit mondjunk azoknak, akik szerint a focimeccs részeg és ostoba szurkolók balhékkal tarkított kilencven perce csupán egy túlzsúfolt stadionban, ahová veszélyes kilátogatni? Létezik-e még a régi mérkőzések romantikája, vagy már megfertőződött a túlhajtott versenyszellemtől és a futballhuligánoktól?

- Túlzsúfolt stadion? Hol van az? A romantika és a családi meccsnézés is létezik, csak nem nálunk. Amikor arról beszélünk, hogy a focikultúra a társadalmi kultúra része, akkor azt is hozzá kellene tennünk, hogy tükrözik is egymás állapotát. Ezért érthetetlen az, hogy most nálunk szemben áll az elitkultúra és a futball. Akárkik gerjesztik ezt, ha tudják, mit tesznek, az a baj, ha nem tudják, mit vétenek, az se menti fel őket. Látta a Parma új mezét? Apró betűkkel rá van nyomtatva minden bérletes neve. Mert ez kölcsönös büszkeség. Na, erről beszélek.

[img id=407671 instance=1 align=left img]- Egyesek szerint a nők genetikailag nem szeretik a focit, csak a férfiak kedvéért nézik. Ön szerint igaz ez az állítás?

Marhaság. Szeretik és nézik, és nem csak azért, hogy lássák Sergio Ramos kockahasát. Észak-Amerikában a középszintű oktatással bezárólag rendkívül fontos szerepe van a labdarúgásnak, mert rájöttek, milyen komoly csoportdinamikai hatása van a testnevelésen túl, s ez meg is látszik az igazolt női focisták számán. 

Szeretni azt lehet, amit ismerünk: ha a nőket évtizedekig elzárták a focitól, akkor nem is szerethették meg igazán. Amúgy meg bárki, aki focizik, tudja hogy a pályán mindig a nőknek is focizunk, nem? Úgy vagyunk ezzel, mint az írással: a legelső és megnevezhetetlen olvasó után rögtön a nők következnek.

- Mit tegyen ma Magyarországon az, aki szereti a focit, de nem tud játszani, mert nincs hozzá tehetsége, sérült, vagy nem hisz már a győzelemben? Sóvárogjon a pálya szélén vagy mégis próbáljon beállni? Érdemes még játszani? Mit tehetnek azok, akik kimaradnak hazánkban a Játékból?

Pontosan ez a magyarországi futballkultúra legnagyobb baja. Rengetegen fociznak amatőr szinteken, még áldoznak is a szenvedélyükre, a hivatalos rendszer viszont mereven elzárja őket a juttatásoktól és lehetőségektől. A kamaszkorban dönteni kell: versenysport vagy semmi. Ha rajtam múlna ez biztosan másként lenne. Szerintem ér annyit ezer közepes amatőr focista, mint kétszáz gyenge profi. Amúgy meg igen: focizzon mindenki. Azért a foci mégis csak a szabadság, nem?  Ha labda van, akkor a többi már csak akarat kérdése.

- Mi a véleménye az idei EB-ről és a döntőről? Tényleg a spanyol foci Európa legjobb labdarúgása?

A spanyolok szerintem évekkel a vetélytársak előtt járnak. Éppen Morinho Real ­Madridja, vagy az EB portugál válogatottja, tehát azok a kísérletek, amelyek sikeresen vették fel a versenyt, mutatták meg, milyen elképesztően magas szinten van a spanyol foci. Semmi kétségem nem volt, hogy ők nyerik az EB-t, s legfőképpen azért, mert öt-hat hasonló csapatot is ki tudnának állítani. 

[img id=407668 instance=1 align=left img]Egy Fabregas tíz perc alatt tudott visszailleszkedni a Barca-ba, a másodosztályú Mourcia serdőlő csapata szanaszét verte a múlt héten a Puskás Akadémia, a Vasas akadémia csapatait. Ez a nevelés. Itt van annak a kulturális piramisnak a talapzata, ami nálunk hiányzik, s amin önmagukban nem segíthetnek a stadionépítések. 

Ha a gyerekek lényegében a társadalmon és az általános kultúrán kívüli életformának élik és látják a focit, akkor ennek az egésznek soha nem lesz széles bázisa. Akkor onnantól az egész más csak statisztikai kérdés.