Mi lesz abból, ha az Amerikai pite régi jó csapata összejön még egy utolsó erőbedobásra? Kitaláljuk? Gyerekes csínyek. Ízléstelen viccek. Alig takart női aktok. Kínos szituk. Részeges bulik. Baráti szívatások. Senki többet? Nem, sajnos, ha valaki többet várna el a szériától, az annyival maradna, mintha Stiflernek akarná elmagyarázni az emberi jogokat.
Kár volt felébreszteni a mozipremier nélküli lét tetszhalál-állapotából, és a kizárólagos rajongóknak készült utóbbi pár DVD-s spin-off filmek után újra a nagyközönség elé vetni a széttrancsírozott almáspite jelentésekkel teli képzavarát – ezt már az Amerikai pite 3: Az esküvő bemutatója után tudtuk. De hát nagy úr a bevétel, és minek új ötletekkel kockáztatni az idei Forbes-lista jelölést, amikor a kanos fiatalok felvizezett története két korcsoportot is a szélesvászon elé vonzhat: azokat, akiknek aktuális az eredeti dilemma, és azokat, akiknek anno az volt, ezért egy évtizeddel ezelőtt végigülték a vetítést, és most nosztalgiából szintén jegyet vesznek rá.
A régi arcok ugyanis megint akcióba lendülnek. Stílusosan a felnőttlét felnőtté válás újabb lépcsőfokait kísérlik meghódítani, és harminc körül járva is bebizonyítják, hogy a nemi élet minden életkorban szolgálhat meglepetésekkel, de megoldásukra a szülőktől tanácsot kérni még mindig ugyanolyan ciki. Az érettségi találkozó tökéletes alkalom egy olyan igazi korhely bulira, ahol mindenki kiengedheti magából a felgyülemlett feszültséget (legyen az barom főnök, elcsúszott karrier, vagy a szokásos nőügyek miatt). A találkozón régi szerelmek végre egymásra találnak, kiderül, hogy a mai fiatalok mennyire (nem) különböznek a pite-évfolyam végzőseitől, és amikor a "rivális" banda provokációjára válaszként az ügyeletes bohóc elhatározza, belerondít a levesükbe (szó szerint és átvitt értelemben is) – akkor aztán tényleg emlékezetes estére számíthatunk.
A film működik, csak gyenge. A nagykönyvből összeollózott, az egyéb filmekből ismert szinte mindenfajta komikus helyzetet felölelő "fordulatok" senki olyan előtt nem jelentenek újdonságot, aki találkozott már a műfaj legalább két példányával. A kiszámíthatóság olyan nagyfokú, hogy maga a néző is egy lépéssel mindig a bekalkulált „aha!”-momentum előtt van – ha a film készítői a 60-nál egy kicsit magasabb intelligenciaszintet feltételeztek volna a nagyérdeműtől, és az előrelátható részeket kihagyták volna a jelenetekből, sokkal humorosabbak lettek volna. A bromance-ről és a betépett utazásokról híres Kalandférgek (Harold & Kumar) forgatókönyvíróit, a Jon Hurwitz és Hayden Schlossberg-párost viszont nem a finom utalásairól lehet felismerni, bizonyos tudatállapotban pedig minden kijelentés harsány hahotákat képes kiváltani. Az Amerikai pite lelkivilágától amúgy sem hiszem, hogy távol állna, így a könnyebb fogyasztás érdekében javasolt pár pohárral ráalapozni a hangulatra.
Aki józanon ül be a moziba, az ugyanis kizárólag a következőkre számíthat: a nyelvészet iránt érdeklődők tanulmányozhatják Stifler káromkodásait a mondatszerkezet makro- és mikrostrukturális szintjén: mikor áll a b-szó alanyi helyzetben, mikor állítmány, hányféle kifejezést lehet összerakni vele. Az említett szereplő tudniillik olyan szöveget kell felmondjon, amit ha cenzúrázni kellene, az nagy kihívást jelentene a hangmérnöknek, hiszen szinte az egész mondandóját ki kellene sípolni. Az intertextualitás értékelői pedig azon mélázhatnak el, hogy az előző széria melyik részére utalhat az épp elcsattanó vicc – s ez a társasjáték, ha jól megy, nagyban megemelheti a film élvezetének színvonalát. Aki még ezzel sem elégszik meg, annak eláruljuk, hogy a szereposztásért felelős kolléga sikerrel járt: képes volt olyan színészt találni, aki körkörösen tudja mozgatni a farizmait. Aszta!
De hogy komolyra fordítsuk a szót, az Amerikai pite: A találkozó valószínűleg több nevető nézőt toborzott magának, mint amennyit a kritikusok kívántak neki. Laza kis egyestés kaland, amelyben talán nem minden alakítás jellegtelen, nem minden jelenet érdektelen, és minden ötvenedik kaki-pisi beszólásra jut egy valóban humoros csattanó. De a legjobb vicc mégis csak az volt, amikor a film végén a srácok arra koccintanak, hogy jövőre ugyanitt, ugyanígy. Nagyon reméljük, hogy a rendezők csak tréfáltak.