Eddig is tudtuk, hogy Emir Kusturica a világ egyetlen filmrendezője, aki aktív zenész is, járja a világot a Zabranjeno pusenje (Tilos a dohányzás), közismerten: No Smoking nevű zenekarával. Most, hogy nálunk is bemutatják az eredetileg Szuper 8-as történetek címmel készült, de magyarul az Umca, umca, macska-zaj címmel látható dokumentumfilmjét, meg is fordíthatjuk a mondatot. Emir Kusturica a világ egyetlen aktív gitárosa, aki filmet is tud rendezni. Dokumentumban is zseniálisat.
Varázslatos, szédítő és nagyon tömény élmény a másfél órás film, amely csupa életöröm: fergeteges koncertképek, őrületes ritmus, kamaszos hülyéskedés, sajátos fekete humor s mindemögött a balkáni dráma árnyai, Szarajevó és Belgrád romjainak felvillanó képei. Mint közismert, Kusturica 1986 óta gitárosa a bandának - a fia hat éve dobos ugyanott -, amelyet a karizmatikus egyéniségű énekes, dr. Nelle Karajilic 1980-ban alapított, de amelyet tetszhalálra ítéltek egy Tito temetésére nyilvánosan tett gúnyos megjegyzés miatt, s valójában Kusturica bekapcsolódásával egy időben kelt új életre s teremtett magának új, összetéveszthetetlen stílust. A mára méltán nemzetközi hírű balkáni zenekar Európa-szerte keresett együttes lett azóta, hogy Kusturica fergeteges filmjéhez, a Macska-jajhoz ők szolgáltatták a zenét. A néző gyönyörűséggel ismeri fel a Macska-jaj meghatározó motívumaira emlékeztető humoros utalásokat, úgymint a pitbull terrier, a Casablancából idézett This is the beginning of a beautyful friendship (azaz: ez egy nagyszerű barátság kezdete), és így tovább.
Az a gyönyörű a filmben, hogy miközben részleteket látunk a 2000-ben a Párizsi Olympia színpadán, a nizzai dzsesszfesztiválon és Berlinben adott koncertekből, bevillannak a kilenctagú együttes zenészeinek személyes emlékei, a turnék öltözőiben megörökített beszélgetések és ökörködések, halljuk az egytől egyig remek szólóművészek vallomásait a közös zenélésről, a zseniális balkáni cigányzenészek tudományáról, a temetéseken s esküvőkön muzsikálásokról - Kusturica filmje nem egyszerűen egy szokvány dokumentumfilm egy nem szokványos zenekarról. Jóval több annál. Összetett s többrétegű a tartalma, akárcsak játékfilmjeinek. Arról is szól, mit jelentenek egy lebombázott ország fiainak az emlékek, a személyes és zenei gyökerek, a haza szeretete, a sajátos balkáni humor, a zenében megfogalmazható érzések, a szenvedély, mit jelent a múlt és a jelen, a szeretet és a harc, az elvegyülés és kiválás. Vallomás arról, hogy amit ez a banda csinál - a balkáni ritmusokból, cigány, zsidó, török, klasszikus elemekből összegyúrt eklektikus muzsika -, az nemcsak zene, hanem kollektív terápia.
A filmben Kusturica csak egy a többi zenész között, szájában az elmaradhatatlan (nem égő) szivarral szinte mindvégig a háttérben pengeti a gitárt, mégis ő fogja össze a zenei szerkezetű umcacát varázslattá. A dokumentumfelvételek közé ugyanis beleforgat egy hamisítatlan Kusturica-kisfilmet. A vasúti kocsiban utazó fehér öltönyös No Smoking-zenészekkel, apácákkal, kecskével, koporsóval és a zenétől életre kelő halottal úgy játszik el a fékezhetetlen fantáziájú rendező, mintha máig nem hagyta volna abba a Macska-jajt.
