Michôd már két rövidfilmjével is bizonyította, hogy Ausztrália sötét oldalának ihletett krónikása. Leglátványosabban mégis első egészestés munkája, az Animal Kingdom demonstrálta ezt: széles és színes tablót alkotott a helyi szervezett bűnözésről, górcső alá véve a társadalmi létezés több intézményét, alapsejtjét is. Nem adott szociográfiai látleletet a térség alvilági viszonyairól, históriája és karakterei mégis minden porcikájukban életszerűek voltak. A díjeső sem maradt el (a produkció még az Oscar-jelölésig is eljutott), de a szakma is hamar kegyeibe fogadta a mozit. Kissé különös hát, hogy Michôd négy évig nem hallatott magáról, friss filmje, az Országúti bosszú azonban teljes mértékben megérte a várakozást: letisztultabb és egységesebb stílusú, mint az Animal Kingdom, és mélyebben ivódik bele a néző emlékezetébe.
Michôd rendezői debütálása, bármennyire hitelesen tolmácsolta is a kiterjedt nagyvárosi bűnvilágot, görcsösen ragaszkodott a madártávlati képhez, ebből pedig az következett, hogy egyes karakterek és konfliktusok elsikkadtak. Az Országúti bosszú esetében viszont a direktor bölcsen a mértékletesség erénye mellett döntött. Második mozija személyesebb nézőpontú és sokkal egyszerűbb szabású. A történet tíz évvel a világgazdaság összeomlása után játszódik, és egy magányos vándor (Guy Pearce) elkeseredett kísérletét követi nyomon, melynek célja, hogy néhány kisstílű tolvajtól visszaszerezze nagy becsben tartott autóját. A hajsza során hősünk belebotlik a banda legifjabb tagjába (Robert Pattinson), s erőszakkal arra kényszeríti a szellemi fogyatékos fiatalembert, hogy szegődjön társául – eddig a rendkívül egyszerű történet.
Michôd látványos és sokat ígérő stílusváltást visz véghez. Nyoma sincs az Animal Kingdomhoz hasonló nagyszabású cselekményszövésnek és analitikus látásmódnak. Épp ellenkezőleg: a rendező nagyon kevés szereplőt mozgat, szűk térbe helyezi a fabulát, mi több, alapvető információkat tart vissza a befogadótól. Nem világos például, hol és mikor játszódnak az események, de ismeretlen főhősünk múltja, motivációja is. A cselekményt továbbá sűrű ellipszisek tarkítják: nem látjuk például az egyik fő mozzanatot, a banda tűzharcát – ebből fakadóan nem tudjuk megítélni, hogy a Pattinson által alakított Rey-t társai milyen körülmények között hagyták sorsára, ezzel a fiú bosszúvágyának morális megalapozottsága válik kétségessé. A film egyébként sem kínál szilárd erkölcsi pólusokat: a tolvajok gaztetteik ellenére is szánalomra méltó és nyomorúságos karakterek, míg a Pearce által játszott főhős − jóllehet elemi létszükségletekért vívott harca jogosnak tetszhet − tobzódik a brutalitásban.
Néhol az okozatiság is csorbát szenved. Nem tudni, a bűnözők miért hagyják életben a főszereplőt, amikor az rájuk tapad az országúton; kérdéses az is, miért fordul Rey a partnerei (családtagjai) ellen a zárlatban; a protagonista fő indítékára pedig csupán az utolsó jelenet derít fényt. Michôd tehát ezúttal igyekszik minden lehetséges eszközzel absztrahálni a történetet. Az Országúti bosszú a posztapokaliptikus közeget is csupán díszletként használja, nem pendít meg aktuális kérdéseket, nem igyekszik heveny társadalomkritikával apellálni a néző érzékenységére. A film ambíciója meglehetősen szerény: azt a problémát veti fel, hogy miként lehet a civilizációs virtusokat életben tartani egy olyan korszakban, ami már hírből sem ismer semmiféle általános erkölcsi világképet. Michôd válasza: erőszakkal. Ezt a nemesen egyszerű igazságot pedig egy nemesen egyszerű film prezentálja. A történet szőttesén egyetlen lyuk sem éktelenkedik, a rendező kiforrott tempóérzékének köszönhetően sohasem érezzük vontatottnak a darabot. A Pearce és Pattinson párosát összekovácsoló epizódok nemcsak izgalmasak, de szívet emelőek is. Kapcsolatuk lassan mélyül, érzelgős vagy teátrális gesztusok nélkül − a szavak helyett a tettek beszélnek −, és a rendező jó pillanatban vágja el a formálódó köteléket, elejét véve a happy endnek s annak, hogy az Országúti bosszú végső soron a férfiszolidaritás históriája legyen.
A színészi alakítások csak erősítik a színvonalat. Robert Pattinson ezúttal jutalomszerepben domborít, de meg is hálálja a bizalmat: játéka korrekt és árnyalt. Guy Pearce pedig sokkal visszafogottabb és eszköztelenebb, ám még így is képes ifjú partnere fölé nőni. A fogdában az őt őrizetbe vevő tiszthez intézett monológja parádés színészi csúcspont: pusztán merev tekintetével képes elmesélni egy tragédiákkal teli életet.
A képi világ nem tartogat különösebb meglepetéseket, ám a színészeket szolgáló, hosszan kitartott közeli plánok emlékezetesek maradnak, nem is szólva a szinte végig domináló sárgás-fakó színekről. Az eklektikus zene pedig igazán egyedi ízt ad a filmnek: hol egzotikus távol-keleti muzsika csendül fel, hol vonósok szólalnak meg. Viszont az explicit erőszak-ábrázolást illetően Michôd majdnem átesik a ló túloldalára: kamerája néhol szinte már kéjes élvezettel rögzíti a fizikai szenvedés és a halál irtózatos formáit. Sokkal szerencsésebb, amikor egy bizarr módon elrajzolt karakter − például a fegyverkereskedő törpe vagy a gyermekprostitúcióval foglalkozó öregasszony − testesíti meg a mindenütt kitapintható káoszt. Ezzel együtt is elmondhatjuk: a rendező kifejezetten jó úton halad. Az Animal Kingdom impozáns antré volt, de még érződött rajta a nagyotmondás szándéka. Michôd mostanra kezdi levetkőzni ezt a kezdő rendezőkre jellemző gyermekbetegséget. Stílusa könnyedebb, hangvétele személyesebb, történetszervezése csiszoltabb. Az Országúti bosszú a kortárs ausztrál mozi egyik csúcsproduktuma.
Pontszám: 7/10
