Bob (Bill Murray) és Charlotte (Scarlett Johanson) különböző okok miatt tartózkodik Tokió egyik hervasztó luxusszállodájában. A férfi kifacsart, hetvenes évekbeli filmsztár, kapuzárási pánikban, unalmassá vált családi élettel a háta mögött, aki egy whiskyreklám főszerepére és az ezzel járó rengeteg pénzért jött, a lány pedig önmagát keresi a neonfényben és a buddhista kolostorok kőkertjeiben duzzogva, hamvas és fiatal (lásd a film kezdő képein a barackszínű bugyogót), csak munkamániás férje hanyagolja. Ami ebben a két emberben az elveszettségen és a kulturális sokk okozta álmatlanságon kívül közös, az az idegenség iránti mély tisztelet. Persze egymásra találnak lassan, hogy a végén gyorsan szakíthassanak.
Hogy közben mi történik? Sofia Coppola rendező ide-oda utaztatja a nézőt jól szerkesztett képekben Bob biznisze, vagyis az idióta poszthippi japán reklámrendező irodája és Charlotte durcás, urbánszociológiai jelentőségű sétái között. De olyan is van, hogy Bob nőzik, ám nem tud lépést tartani a helyi szexuális szokásokkal, Charlotte pedig a toleranciaszintjét próbálgatja különböző szállodai emeletek hülye konferenciáin és így tovább. Ez néha vicces, néha keserű.
Mikor a két ember útjai generációkat áthidalva végre egymásba futnak, a rendező nem dönt a szenvedélyes románcba fordulás vagy a fergeteges komédia között, és ettől a pillanattól nagyon szükség lenne egy egységet teremteni igyekvő, rafinált segéderőre. Mert a film második felében továbbra is ugyanazokat az információkat kapjuk a szereplőkről, csak unalmasabban. Szóval nem könnyű felnőni a Coppola névhez, de a helyzet nem reménytelen. Egyezzünk ki most döntetlenben.
