Aki szembesült már a határidők dermesztő és olykor igen kellemetlen mellékhatásaival, a saját bőrén fogja érezni a Lopott idő című sci-fi problémafelvetését. Képzeljünk el egy világot, ahol az idő nemcsak pénz, hanem maga az élet.
A legnagyobb vagyon az idő, ha nem tudunk újabb egységeket váltani és a karunkon lévő "életóra" lenullázódik, akkor bizony abban a momentumban meghalunk. Ha nem is ilyen drasztikus a helyzet a valós életben, mindenki át tudja érezni a droid-lét kényelmetlen pillanatait, illetve az a közhely is stimmel, hogy aki gazdag, az végtelen idővel és hatalommal rendelkezik. Egyszóval az új-zélandi író rendező, Andrew Niccol pazar kis témát feszeget, az már más kérdés, hogy az egésznek azonban nincs túl nagy kifutása, azaz ahogy haladunk előre a játékidőben, egyre kevésbé tudjuk komolyan venni a látottakat.
Pedig pont Andrew Niccol az a filmalkotó, akitől egy kicsit többet vártunk. Első egész estés műve, a 1997-es Gattaca nagyon izgalmas társadalmi kérdéseket vetett fel, a tét és a drámaiság nem tűnt el a génmanipuláció problémakörét feszegető történetben. Ráadásul a sci-fi és a dráma mellett a suspense-t is használta, remek szereplőgárda (Ethan Hawke, Uma Thurman és Jude Law) állt a rendelkezésére, nem véletlen, hogy kultikus státuszt ért el és minden valamirevaló mozirajongó gyűjteményében ott van. Noha a mozikban nagyobb sikereket ért el a Lopott idő, ez a produkció minden bizonnyal nem kerül be a halhatatlan klasszikusok közé. Érdekes és bizarr jelenség, hogy tulajdonképpen mintha az egész a Gattaca paródiája lenne.
Az egész alapsztori kísértetiesen hasonlít William F. Nolan és G. C. Johnson kitűnő regényére, A Logan futására - ebből Michael Anderson 1976-ban készített egy feszes feldolgozást Michael Yorkkal a főszerepben. Annak idején két Oscar-jelölést is kapott és noha a mű mai szemmel már kicsit poros (ilyen esetekben szokás azt mondani, hogy nem túl jól öregszik) a regény szellemiségét igencsak megfogta. A jövőben a Föld túlnépesedett és mindenkinek, egy rituális szertartás keretében meg kell halnia, amint betölti a harmincat. Persze vannak lázadók, azokat a rend őrei levadásszák.
Nos, majdnem ugyanez a felállás a Lopott időben is, csak itt 25 a limit, onnan meg meg kell oldani az időszerzést. A konkrét cselekmény: Will (Justin Timberlake), miután elveszti az anyját, a sors fintoraként egy öngyilkosságot elkövető időmilliomostól kap egy kisebb vagyon és elkezd felemelkedni. Persze ez gyanús lesz a rend egyik őrének (Cillian Murphy) és a felső tízezernek is. Willnek menekülnie kell, ebben szerez egy csinos társat is, a kisestélyiben és magassarkúban is fitten mozgó Sylviát (Amand Seyfied). Innentől kezdve, mintha a szellemi mondanivalót a hollywoodi script doktorok mintha konzekvensen kigyomlálták volna a nettó akciófilm létrehozásának érdekében, de még ebben is sikerül teljesen logikátlanná válnia a műnek, mintha csak mindenki már a bankszámlájukon lévő dollárokat számolgatták volna. A színészi játék csapnivaló, pedig Timberlake nem tehetségtelen, Seyfied meg szexin pislog a halszemeivel, viszont a mindhármuk közül legkvalitásosabb Murphy látványosan szenved - minden bizonnyal ő olyan szerepekben érzi jól magát, melynek van értelme. Végül is, "időmulatónak" nem rossz a Lopott idő, de azért az bosszantó, hogy stúdiófőnökön egészen alacsonyra lőtték be a potenciális nézők értelmi és érzelmi szintjét.
