Vizuális parádé, kreatív szexuális fantázia és ébredő gondolatok kísérik a hetvenes évek sci-fijeinek hangulatát felidéző Eltűnő hullámokat. A szimbolikus jelentőséggel bíró tenger változékonyságát sajnos a feszültség adagolásával is éreztetik a nézőkkel: időnként lehengerlő, máskor sekélyes élményt nyújt a litván film.
Építészeti értéket is képvisel az a fából készült különleges ház, amely az Eltűnő hullámokban az elmében játszódó jeleneteinek ad helyet. Az egyik oldalán tökéletesen egymás mellé illesztett deszkák a ház másik irányába haladva egyre kuszábban feszülnek egymásnak, ezáltal a falakon lyukak, hézagok törnek elő, de még így is képes szépséget sugározni az amorf épület.
Tele van hasonló jelekkel, szimbólumokkal és metafórákkal az Eltűnő hullámok, amelyek egy része visszatér, a többséget mégis magunknak kell értelmeznünk. Ilyen értelemben is felidéz néhány régi klasszikus sci-fit a litván film, többek között Kubrick Űrodüsszeiáját vagy Tarkovszkij Solarisát. Az elmén belül lenni, kívülről segíteni persze megjelenik még számos moziban, mégis ezek a lassú, több kérdést feltevő, mint megválaszoló alkotások állnak közelebb az Eltűnő hullámokhoz.
Ilyen például a szerelem kérdése: kialakulhat-e pusztán az elménkben vagy szükség van hozzá testre? Lukas egy kutatócsoport tagjaként azt a feladatot kapja, hogy merüljön el a kómában fekvő Aurora elméjében, és derítse ki, mi tartja vissza a lányt az életbe való visszatéréstől. A kísérlet jobban sikerül, mint a kutatók várták, csakhogy ebből semmit nem tudnak, mert Lukas intim viszonyát nem tárja fel társai előtt.
Kristina Buozyte elme-képe vizuálisan rendkívül magával ragadó, a jelenben viszont jóval kevésbé képes lekötni bennünket. A kiszámíthatatlan sci-fi így párosul egy lapos thrillerrel, erre érdemes felkészülni, és gyorsan túllépni rajta, mert sokkal többet tartogat annál a film. Nagyon érdekes például, hogy ez elme sekély bugyraiban az egyszerű örömök habzsolása zajlik: a szex, az ételek.
A mélyebb rétegeket felé haladva egyre sötétebbé válik a környezet (a kedvenc képem a filmből a szemünk pupillájával ábrázolt napfogyatkozás). Lukas egyre több titkot tud meg az kómában fekvő nőtől, aki ez ellen folyamatosan tiltakozik – és tényleg: biztosan mindent mindig tudni akarunk? – merül fel a kérdés a kutatás közben éppen az alanytól. Sok minden mással együtt ezt is a nézőnek kell megválaszolnia.
