Nagy ívű antitörténelmi film két tizenéves szentpétervári testvérről, akiket nem zavar a köd és az eső, a háború vagy a béke, csak focizhassanak. Új orosz film a régi orosz iskolából.
Andrej és Nyikolaj két jóképű 16 év körüli fiú két tíz év körüli fiúval, a kancsal Sztusával és a kövér Dagival focicsapatot alkot 1914-ben Szentpéterváron. A Nagypályások kis csapata minden nap összejön és mindenhol ellenfelet keres.
Focimániájukat apjuktól örökölték, aki belebolondult abba, hogy nagy összegű fogadást kötött az orosz olimpiai csapatra, ám azok 16:0-ra kikaptak. A család tönkre ment, a papa zavart elméjét orvos bátyja kezeli, a fiúk nagybátyjukhoz és annak feleségéhez költöznek.
Andrej (Yevgeni Pronin) a csinosabb és ezért beképzelt testvér nem nagyon igyekszik hozzájárulni szegényes életükhöz, kószálással és egy ideggyenge színésznőcskével üti el idejét a focimeccsek előtt, míg Kolja (Danil Kozlovsky) megfázás elleni szereket készít a patikában.
Arra pedig nagy szükség van, mert Alexej Guerman filmjében nincs egy perc napsütés sem. Szentpétervár gyönyörű épületeinek csak a sziluettje látszik a ködben, az eső elmossa a színeket, minden szürkésbarnában koszlik.
A kis csapat játszik mindenhol, mocsárrá dagadt mezőn, folyóparton, erdőben, utcákon és sikátorokban, öltönyzakójukat a meccs előtt mindig leveszik, de a nagy cselezések hevétől minden alkalommal kismalacként fejezik be a mérkőzést, fülig sárosan.
Kiszemelnek egy földet, ahol stadiont építhetnének, ám a helyi maffiafőnök 140 rubelt kér a területért. Naná, hogy ezentúl pénzben fognak játszani, és szépen meg is kopasztanak mindenkit, diákokat, munkásokat, barátokat és ellenségeket.
De mire a pénz összegyűlik, kitör a háború, a maffiafőnököt és a kis Szutsit megölik, a pénz elveszik, Kolját besorozzák, Adrej pedig korábbi barátnőjével gyerekcsinálással üti el az időt. Az álmok viszont nem vesznek el, négy évvel később egy új, igazi bőrlasztival újra a stadion helyén fociznak.
A Nagypályások 30 éves rendezője mintaszerűen mutatja meg a történelem kispadján ülők sorsát, akik a rémségek elől az elérhető életörömökbe menekülnek, esetünkben a fociba. A történetben a focin kívül minden csak díszlet, a világháború, a szenvedő család, a könyörtelen körülmények.
A szereplők elragadóak, nemcsak a négy fiú, hanem a kövér nagybácsi (Pavel Romanov) is és a felesége, az úri szalont üzemeltető gyönyörű színésznő (Chulpan Khamatova) és a szóvirágokban gondolkodó író (Yuri Kutsenko). Az operatőr (Oleg Lukichev) briliáns, a múlt köde nála valóság, visszafogott, szép képeiből mintha korabeli filmhíradók tűnnének elő. A fiatal rendező pedig jó tanítványként a régi nagy orosz filmek hangulatát hozza vissza.
Mindezek ellenére a Nagypályások a színészekre rácsodálkozásnál és a belső mosolygásnál nagyobb élményt nem okoz, nőknek legalábbis. De az is lehet, hogy ez a film kifejezetten focimániás férfiaknak készült, akik a film idejének háromnegyedét kitöltő meccseket nagyobb élvezettel tudják nézni.
