Ez a Will Smith nagyon tud valamit. Kétségkívül nem egy korszakos színészóriás, de valahogy mégis mindig tökéletesen ráérez arra, hogy melyik filmekben kell játszania, hogy melyik szerepek valók neki, és aztán ezekben a szerepekben meg is állja a helyét böcsülettel, sőt. Ráadásul még ezek a filmek mindig baromi sikeresek is lesznek, így az egykori nagydumás rappersrác mára Hollywood meghatározó figuráinak egyike, és Oscar-esélyes színész évről évre. És új filmje alapján is azt kell mondanunk: nem érdemtelenül.
A Legenda vagyok a filmes "nehéz szülés" tipikus esete: Richard Matheson 1954-es sikerkönyve, a sci-fi és a modern vámpírregény műfajainak egyik alapműve nyomán készült, amelyből 1971-ben már forgattak egy filmváltozatot Charlton Heston főszereplésével (Az omega ember). A jogokat birtokló Warner Bros. gyakorlatilag a nyolcvanas évek óta tervezte egy új változat elkészítését, egyszer már le is szerződtették Ridley Scottot rendezőnek és Arnold Schwarzeneggert főszereplőnek, aztán az ezredforduló táján Michael Bay nevét rebesgették rendezőként, később szóba került Guillermo del Toro is, szóval igazán kalandos filmprodukcióval van dolgunk.
A sztorit ismerve nem csoda, hogy a korábbi elképzelések mind a túlságosan nagy igényű költségvetésen buktak meg: nem kis pénz szükséges ugyanis ahhoz, hogy a teljesen üres és kihalt New York látványát megteremtsék. Ugyanis itt, a teljesen üres és kihalt New Yorkban él Robert Neville doktor, a (minden valószínűség szerint) utolsó élő ember a Földön. A többi hatmilliárdot vagy megfertőzte egy vírus, amelytől vérszomjas és villámgyors gyilkológéppé torzult, vagy ha a kevés szerencsés vírusra immunis közé tartozott, akkor rövidebb-hosszabb idő után a vérszomjas és villámgyors gyilkológépek valamelyik hordájának áldozatává vált. Szerencsére a vámpír-zombik érzékenyek a fényre, így nappal veszélytelenek - ezért Robert Neville a kutyájával ilyenkor békében járhatja a város utcáit túlélők és élelem után kutatva, és ilyenkor végzi a kísérleteit is, amellyel a vírus ellenszerét igyekszik megtalálni. Éjszaka pedig bezárkózik, és reménykedik, hogy nem találnak rá...
Ebből a történetből könnyen lehetett volna egy vérben tocsogó horrorfilm, vagy egy sci-fi-beütésű akciómozi is, de szerencsére a Legenda vagyok nem ment el egyik irányba sem - illetve csak pont annyit vett át mindkét zsáner elemeiből, amennyi még az alapötlet károsodása nélkül szórakoztatóbbá teszi a végeredményt. Itt ugyanis egy filmdrámával van dolgunk, amelyben nem az a lényeg, hogyan változott az emberiség fertőzötté, se nem az, hogyan rúgja szét a magányos hős a vámpír-zombik tökét - hanem az, hogyan éli meg azt a helyzetet, hogy egyedül van. Mit lehet ilyenkor tenni? Mit kell ilyenkor tenni?
Egyszereplős filmről beszélünk, egy ilyesfajta történet pedig nem kis dramaturgiai bravúrokat követel, ha fenn akarja tartani a néző figyelmét, hisz nincsenek társak, nincsenek dialógusok, nincsenek szereplők közti interakciók - azaz hiányzik szinte minden, ami működtetni szokott egy hagyományos filmes sztorit. A forgatókönyvírók többféle módon cselezték ki ezt a hiányt: a legfőbb eszköz természetesen a főhős társa, azaz a kutya, akihez persze beszélni is lehet, aztán ott vannak a modern technikai eszközei: videónapló, rádióüzenet stb., és máris hallhatjuk Will Smith hangját is. Ezeknél is nagyobb dobás viszont az, hogy a város maga is szereplővé válik: ha fentebb azt írtam, egyszereplős filmről beszélünk, ki kell, hogy javítsam magam - egyszemélyes, de kétszereplős filmről van szó. Az üres New York lepusztult és egyben lenyűgözően megvalósított látképe olyan erővel van jelen végig a filmben, hogy nem túlzás önálló szereplőként beszélni róla.
A Legenda vagyoknak sikerül megvalósítania azt, amit nagyon kevés filmnek: néhány sablonos fordulattól eltekintve maximálisan szórakoztató, élvezetes (és mint a tengerentúli adatokból tudjuk, hihetetlenül sikeres) szuperprodukció tud lenni amellett, hogy érvényes és hiteles (és a szokásosnál eggyel bonyolultabb) kérdéseket vet fel - érvényes és hiteles (és a szokásosnál eggyel bonyolultabb) módon.
