Kellett már egy jó csajos vígjáték, de nem olyan, mint a nyihorászós Szex és New York, hanem valami belemenős, vagány dolog, és ez lett a 2011-es Koszorúslányok!
Tekintsünk el gyorsan és elegánsan attól az apróságtól, hogy a Koszorúslányok alapvetően a nem sokkal előtte készült, és hihetetlenül sikeres Másnaposok koppintása, hiszen ugyanaz a kiindulópont, a recept és a hangnem, csak nem pasik, hanem csajok rúgnak ki csúnyán a hámból. Paul Feig (A kém) rendezése ugyanis túlmutat ezen a bizonyos utánérzeten, és sokkal komolyabban törődik karaktereivel, jobban kibontja a történetet, és ami ennél sokkal fontosabb, egy sor olyan színésznőt tesz meg főszereplőnek, akik korábban legfeljebb vicces mellékszereplők lehettek. Persze itt is viccesek, azt hozzák, amit korábban is, ha ismerte őket valaki – csak ez az egész róluk szól. Kristen Wiigről, Rose Byrne-ről és Melissa McCarthy-ról, egyebek közt.
Kristen Wiig (aki ez esetben a forgatókönyv megírásában is részt vett) az a harmincas Annie, akinek semmi sem jött össze az életben. Se pénze, se párja, a munkáját utálja, és egy kissé megalázó kapcsolata van egy nagypofájú pasassal, akinek csak arra kell – ez utóbbi Joe Hamm, ami itt is remek. Amikor Annie megtudja, hogy a legjobb barátnője, Lillian férjhez megy, természetesnek veszi, hogy csakis ő lehet az esküvői tanúja. Csakhogy a posztra van másik jelentkező is, Lillian új legjobb barinője, a gazdag, elegáns és öntelt Helen (Rose Byrne), és hamar megindul a kakaskodás a lányok között, és mi tudjuk, hogy ez egy képzavar. A film tökéletesen egyensúlyoz az itt producerként ügyködő Judd Apatow-féle altáji poénok, illetve okos és finom, nőies humor között, és ennek az eredménye, hogy annak ellenére, hogy milyen könnyed műfajt képvisel, a Koszorúslányok eljutott az Oscar-jelölésig a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában.
