Semmi jót nem ígér a cím, csak amerikai képregényekből hegesztett, kisgyereknek való pókemberes bénázást. De ez az ígéret hamis. A Sky kapitány és a Holnap világa csuda izgalmas mese, valamint szapora főhajtás a sci-fi történetének nagyjai előtt. Wells, a King Kong, Fritz Lang Metropolisa, a Csillagok háborúja és szinte minden jelentős alkotás ott van a díszletekben, finom utalásokban, a Sky kapitány lényegében ilyen kacsintásokból áll össze - és ennek ellenére összeáll, pedig szét is eshetne.
Széteshetne azért is, mert nem mindenkinek sikerül hús-vér színészeket úgy helyezni a teljesen rajzolt világba, hogy az ne úgy nézzen ki, mint Antall József vendégszereplése a Szezám utcában. (Lásd például az Immortelt, amely az eljárás másik úttörője volt, csak ott beletört a bicska az útba.) A Sky kapitány alkotói amúgy rém egyszerűen oldották meg a problémát: összeállítás után kapott az egész film egy alapos filtert, ami kellemesen összemosta a színeket és a kontrasztokat; részben ennek az antikolásnak köszönhetően emlékeztet a végeredmény a fekete-fehér és ódon Metropolisra, annak ellenére, hogy ez színes és új.
Na mostan a történetet inkább hagyjuk, rendesen megírt mesécske egy őrült tudósról - doktor Totenkopf, akit amúgy Lawrence Olivier szelleme játszik! -, az egész világ megmentéséről és egy civakodva újjávarázsolódó kapcsolatról. Nem a sztori lenyűgöző, hanem az alternatív valóság, amelybe beágyazódik: az 1939-es év egy olyan Földön, amelyen - természetesen a németek - már megvalósították a civilizáció ikonikus vívmányát, a harci robotot. Ennek a párhuzamos világnak az apró és nem annyira apró részletei alkotják azt a fikciós tengert, amiben lubickolva Jude Law és Gwyneth Paltrow, mint két játékos delfin, végigjátsszák az amerikai kalandfilmek minden emlékezetes jelenetét. Óriás lépegetők, androidok, repülő robotok és sugárfegyver 1939-be álmodva. A képzelődés iránya megfordul: nem azt találgatja a szerző, hogy milyen lesz egy gép száz év múlva, hanem hogy milyen lett volna a robotrepülő vagy a hadigólem, ha 1939-ben építik meg, villanykörtével, szegecsekkel. Nem új dolgokat igyekszik kitalálni, hanem a jelen és a közeljövő gépeinek dinoszaurusz-változatát, hetven évvel ezelőttről. Nem a jövő helyére képzel valami működőt, hanem egy másféle múlt gondolatával játszik.
Kreatúrák frontján, látványban és kohézióban tehát igen erős a film. A harmóniát egyszerre töri meg és egészíti ki a két főszereplő és Angelina Jolie alfőszereplő, ahogy a modellezett kor azóta is ható emberideáljait alakítják: a kovbojpilótát, a rámenős és szőke újságírónőt és a techno-amazont. (A többiek többnyire elég gyatrák, sajnos.) Ironikus minden mondat, de 1939-ben ezt még emelkedettségnek hívták. Nem ütnek el a kék háttérre festett díszlettől.
A Sky kapitány olyan hatást kelt, mintha annak a párhuzamos univerzumnak a saját scifi-westernje lenne, amelyről szinte automatikusan hámozza le a néző a pont ezért túljátszott momentumokat, és közben csodálkozik, hogy azok nélkül is izgalmas. Nem is kritikát kellene közölni róla, hanem tájleírást.
