Ott hagytuk el nemrég, hogy mennyire utáljuk Quentin Tarantinót. Ez, bár jól hangzik, mégis igényel némi árnyalást (vö.: nyalni az árral).

Mit mondtunk Tarantino színre lépésekor? Hogy műfajteremtő erő lakik a dolgaiban. Később azt, hogy jaj, csak ne lett volna igazunk. Tarantino után csőstül jöttek a tarantinós mozik, nem egyet közülük maga a mester jegyzett, vagy közeli spanjai. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a szent Quentin nem annyira műfajt, mint inkább divatot teremtett. Divatokkal pedig, kösz szép´, tele a padlás. A mozipadlás is.

Most láthatunk egy olyan filmet, amilyenből nyilván több lenne, ha valóban a műfajteremtés jön össze, de a dolog ennél jóval bonyolultabb. A műfaj, mármint Harald Zwart filmjének műfaja (mind a kettő) éppenséggel ősinek nevezhető. Van ugye a vígjáték meg a krimi, csak alig valamivel öregebbek, mint az emberiség. Lejött a fáról Quentin öregapja, menten bagzatta a kettőt, amikor a rokonságból próbált tüzet csiholni, tehát ez sem újság. Az már nehezebben dönthető el, hogy ha mindehhez egy módszerbéli csavarintási technológiát is hozzácsapunk, nóvum lesz-e a végeredmény. Nem, de nem is azt állítjuk, hogy az Érzéki csalódás a műfajteremtő. Akkor Tarantino? Hát persze.

Csakhogy vele is az a helyzet, hogy ki volt már találva a megszületése előtt. Igen ám, de amit ő csinált, az annyira karakteresre sikeredett, hogy aztán illik már minden affélét hozzákötni. Tarantinóban például az (is) nagyon izgalmas, ahogy saját előzményeit kezeli, amikor nem saját magát ismétli, hanem másokat. Ha a mozizás a legősibb mesterség neki. Amikor a múlt filmes rétegei olyan simán rakódnak egymásra nála, mintha csak ezt várták volna első expozíciójuk óta.

Magyarul, ha jó filmet akar valaki a fazonjában összeütni, nem úgy kell csinálni, mint ő, hanem azt, csak máshogy.

Ennyit a műtörténeti előzményekről, melyek azért kellenek ide, mert vizsgált dolgozatunk nagyon is szemrevaló darab, megéri a jegy árát és a figyelmesebb tárgyalást is.

Innen már csak mesélek, de azt is az ősökkel kell kezdeni. Volt az ősember, a mamut meg a lándzsa. Egy este összejöttek.

Nagyon utáltam a kétlábút, pimasz volt, mint a mesékben a légy, bár én olyat még nem láttam. Mindenféle fogpiszkálókkal böködött, eleinte kiröhögtem, aztán azon vettem észre magam, hogy kurva meleg van, és sülök egy nyárson.

Éltünk együtt szépecskén, apám, öregapám meg én. A nagyfater öreg volt és száraz, nem akkor tört meg, amikor hozzávágták egy egész horizontot betöltő izéhez, hanem akkor, amikor lepattant róla, és földet ért. A fater tört akkor, amikor odavágták. Én úgy szálltam, mint a sas, aztán szügyig álltam valami kívül kemény, belül puha trutyiban, és forogtam egy rokonomon, akit tán nyársnak hívtak.

Először majd összecsináltam magamat, amikor megláttam a szörnyeteget, aztán csiszoltam a technikámon, és most koleszterinbántalmak gyötörnek, böfögni kéne, de nem találtam még föl a szódavizet.

Ugye, megvan a technika? Nemcsak a klasszikus(ok) élt(ek) vele, ipari felhasználása is meglehetősen elterjedt, és viszonylag szép eredményeket hozott.

Egy éj a McCool´s nevű kocsmában, amikor ott nagy dolgok esnek. Jön az ügyvéd, a rendőr, a csapos meg már ott van. Eljő a reggel, a másnap, a holnapután. Megy az ügyvéd, a rendőr, de még a csapos is. Előbbi a pszichiáterhez, középső a gyóntatójához. A csapos meg Michael Douglashoz, mint Catherine Zeta-Jones, csak az egy másik történet, annyiban tartozik ide, hogy mindenkinek megéri. Mármint hozzá menni. Douglashoz.

Most egy nyugdíjasok számára fenntartott bingóteremben múlatja az idejét, még szép: rangrejtve, egy olyan parókában, ami, ha kisütik is, lemászik a tányérról.

Mit tudtam én erről a Michael Douglasról? Hogy volt egy apja, na ja, egy másik korszak, inkább keresett, mint keresetlen (revolver)hőse.

Mit tudtam meg én erről a Michael Douglasról? Ez egy színész, képzeljétek, remek komikus. Adjatok neki egy parókát, és elmegy vele Kínáig.

Bocs, ha már az apák szóba jöttek. Sokat tépelődtem, hogy Kirk Douglas-e a szebb vagy Steve Tyler (Aerosmith). Mindegy, végül is Steve belökte a showbizniszbe lányát, Líviát, s nyert. Mellbedobás. Azt már Bertolucci óta tudjuk, hogy szebb, mint Toscana, mi kéne még? Hogy róla is kiderüljön, milyen jó színésznő. Megtörtént.

No, azért álljon meg a menet.

Az olyan darabok, ahol abból áll a cucc, hogy hárman háromféleképpen mesélik el ugyanazt a sztorit, csak akkor állnak meg valamennyire a lábukon, ha nagyon különböző karakterek vannak benne nagyon kontúrosan megrajzolva. Az ilyen pedig színészi jutalomjátéknak neveztetik. Nemcsak azért jutalom, mert nagyszerű alakításra ad lehetőséget, hanem az erős kontrasztok miatt is. A másik brillírozása nem levesz az egyikéből, hanem hozzátesz. Mármint egyenlő erők ringbe szállása esetén. Most ez van. A nevezett kettő mellett másik három, mind fölnőttek a feladathoz.

S a nagy jutalomjátszadozás pedig addig tartja fogva nézőjét, míg jön a jegyszedő, és hazazavar mindenkit. Így a nagy élvezettől rá sem érünk gondolkozni, hogy most jó film-e az Érzéki csalódás.

Nem szorulnak rá, de az a munkám, hogy segítsek: bizony, elég jó, ezt már az eleje végén mondtam egyszer.