Számottevő tehetség és tapasztalat kell ahhoz, hogy valaki megtalálja a megfelelő egyensúlyt a szívszorító dráma és a könnyed komédia között, úgy, hogy a lényeg mégis az előbbire essen, de az utóbbi adja el a filmet. Az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni javarészt sikerrel jár.
A cím már mindent elárul: van két barát és a lány, aki nem éli meg a stáblista legördülését, és már az első perctől figyelnünk kell, ne ragadjunk bele a témával elkerülhetetlenül járó szentimentalizmusba. Hősünk, Greg (Thomas Mann) az a fajta srác, aki mindenkivel jóban van a gimiben, mégsincsen igazi barátja, aki okos, de nem tartja magát sokra – rendre mormotaképűnek nevezi magát -, és a lehető legrosszabb helyzetekben is kényszeresen jópofizik. Aztán egy nap anyja gyakorlatilag rákényszeríti, hogy látogassa meg a közelben lakó sulibeli lányt (Olivia Cooke), akiről most derült ki, hogy leukémiája van. Greg inkább ott se lenne, a lánynak nincs szüksége a sajnálatra, de mégis furcsa barátság veszi kezdetét, aminek egyik alapja, hogy kiderül, hősünk kiskora óta híres filmek barkácsverzióját készíti el otthon – akárcsak Michel Gondry Tekerd vissza, haver! című filmjében Jack Black és Mos Def a videotékában, csak ők felnőttek voltak. Hogy a hasonlatot továbbvigyük, itt is van egy fekete srác lelkes segítőként, ő a címbéli Earl (RJ Cyler).
A Sundance Filmfesztiválon a közönség álló tapssal ünnepelte a film bemutatóját, amely aztán el is nyerte a fesztivál nagydíját és saját kategóriájának díját, sőt, ott helyben lecsapott rá a Fox Searchlight és 12 millió dollárt fizetett a forgalmazás jogaiért, amely a Sundance eddigi történetének legmagasabb összegű „adásvétele” volt. Ez elég magasra helyezi azt a bizonyos lécet, és az érdem nem csupán Alfonso Gomez-Rejon rendezőé, hanem a forgatókönyvet és az annak alapjául szolgáló regényt jegyző Jesse Andrews-é, aki saját emlékeit fűzte bele a történetbe, ami akár giccsbe is fulladhatna – de nem fullad. A titok a főhős távolságtartása: Greg faarccal és folyamatos okoskodással – és saját maga pocskondírozásával tart távol magától mindenkit, a beteg Rachelt és egyetlen barátját, Earlt is beleértve, ami jó is – és rossz is. Jó, mert elviselhető, ami itt történik egy fiatal lánnyal, mert élvezhetőbbé válik a kifejezetten színesen elmondott történet és az a rengeteg vizuális ötlet, amit nyilván őrült nagy munkával tettek össze. És rossz, mert szinte semmit nem tudunk meg erről a lányról, pedig Olivia Cooke fantasztikus kisugárzással bír, és nem tudunk meg semmit Earlről sem, azon túl, hogy az ő tisztje a Nagy Igazságokat kimondani. Vagyis a dráma és a komédia mellé egy is hiányérzet is társul.
Ki nézze meg? Akik könnyen meghatódnak és szeretnek mások erejéből erőt meríteni, és nem félnek sírni a moziban – mert mindenki sírni fog, azt garantáljuk. Továbbá azok, akik hisznek az otthon összebarkácsolt amatőrfilmek varázserejében, és a filmbéli minimum 42 filmidézetnek jó eséllyel a felét felismerik.