Első blikkre, meggondolatlanul lepöckölhetnénk ezt a filmet, hogy hohohó, Tarantino után minek ez? Valóban, mintha humorérzékétől és/vagy kokainjától megfosztott Tarantinónak egy ismeretlen moziját látnánk, és hát nem is járunk túl messze az igazságtól. Ami viszont annyiban kegyetlen, hogy bizony éppen ott járunk a kályhánál, ahonnan a világ legpszichopatább videotékása és követői elindultak, Tony Scottnál. Legalábbis az egyik kályhánál.
Tony Scott a Domino rendezése előtt számtalan filmmel bizonyította, hogy az általánosan akció-thrillerként definiált műfaj egyik mestere. Top Guntól a Kémjátszmáig, inkluzíve azzal a Tiszta románc című mozival, amelynek egy bizonyos Quentin Tarantino nevű, akkor még gyakorlatilag tök ismeretlen ex-videotékás írta a forgatókönyvét. Később persze QT, újságírói kérdésre flegma legyintéssel "leifjúkori-zsengézte" korai alkotását, ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy Scott már akkor jószemű és vérprofi rendező volt...
És nyilván jó mesterként ismeri is a tanítványa későbbi munkásságát, példának okáért a Kill Billt, amely ugye egy vérgőzös bérgyilkolászós lányról, a Black Mambáról szól, és eszébe jutott, ismer ő egy hasonló kaliberű némbert innen a szomszéd való villából, a Beverly Hills akárhányból. Domino Harvey ugyanis valóban élt, az idén, 2005 júniusában halt meg 35 éves korában, Los Angelesi otthonában. Egy híres színész, Lawrence Harvey (ő fel is tűnik egy pillanatra a filmben, Frank Sinatra partnereként, A mandzsúriai jelöltben) és egy modell, Sophie Wynn lányaként született oda, ahová az emberek legtöbbje csak szeretne születni. Domino azonban halálosan unta a kényelmes életet, az unalmas zsúrfiúkat, és az idióta főiskolai diákbulikat. Egy ugratást zokonvéve betörte egy lány orrát, minek következtében az iskolából kirúgták. Az utcán aztán belebotlott abba, amely a végzetét is okozta tulajdonképpen, egy fejvadász tanfolyamba. Igazi kemény fickók közé csöppent, akik az élet sötét oldalán tevékenykednek, a törvényesség igen "laza" értelmezésében. Felfoghatjuk úgy is, megtalálta önmagát, erről szól a film.
A sztori tényleg tarantínós, van egy fura csapat, a fejvadászok, egy agy, aki egyszerre óvadékügynök és pénzszállítóautó-üzemeltető, tehát tuti nem kóser a csávó, persze hogy simlis is, persze hogy eltűnik egy zsák pénz, maffiózók, gazdagok, műbalhés úrifiúk és veszélyes külvárosi pitiánerek rohangálnak összevissza. Mindenki káromkodik, végig szól valami gengszterrap, zeneválasztása mi tagadás, egysíkúbb, mint a Tarantinóé. Tony Scott az utóbbi filmjeiben kitalált magának egy csak rá jellemző képi világot, amely persze elemeiben megtalálható máshol is, de következetesen csak Scott használja. A klippesen kaszáló, idegesen rángó kézikamerás képek az akció-thrillerekben elég jól működnek, végig ezeket alkalmazva azonban kissé öncélú, ám olcsó effektus. Scott-nál azonban a kamera egy-egy pillanatra mindig megpihen egy látszólag jelentéktelen részleten, ám ezekről később mindig kiderül, hogy nagy jelentőséggel bírnak vagy a cselekmény, vagy valamelyik szereplő szempontjából. Néhol meg mintegy "kiszól", például rengeteget cigarettáznak a filmben, amely önmagában egy anti-nikotinellenes kiáltvány is lehet egy olyan országban, ahol egy közismerten láncdohányos 60 éves rockzenészt kifütyül rajongó közönsége, mert 45 év szokásához híven rá merészel gyújtani a koncert közben. (Keith Richard esete az amúgy rettentően liberális San Franciscó-i közönséggel idén nyáron, az aktuális Rolling Stones-turné alkalmával.)
A régi letűnt "lúzervilágnak" három ikonikus alakja is feltűnik e filmben, fontos szerepekben. Az ezerszer leírt, eltűnt majd újra felbukkant Mickey Rourke kissé meghízva és megöregedve de ugyanolyan fickósan, mint anno az Angyalszívben, most kvázi apaszerepben, ő a fő fejvadász, aki befogadja a vadóc Dominot. Christopher "Szarvasvadász" Walken az amfetaminfüggő tévéproducer, mint a modern médiauralta reality-világ démona és Tom Waits, aki éppen olyan (ilyen) történeteket énekel már 30 éve, mint Dominóé. Neki most a cselekmény misztikus oldalán van jelenése... Tartózkodom attól, hogy nemzedéki kérdés legyen egy film, ám ezúttal lehet, hogy úgy 30-35 év táján lesz egy választóvonal... Azon felül bejön, az alatt meg csupán híres idősödő arcok műmájerkedésének tűnik csak? Vagy éppen fordítva?
