Letűnt szépségkirálynők – tudjuk jól hollywoodi munkákból – nehéz szívvel viselik az öregedést. A szeretőjük huszonéves fruskákért dobja őket, az üzlet se megy jól, és a nagymama is szemtelenül a fejükhöz vágja elrontott döntéseiket. Nemes méltósággal csak úgy lehet ezt elviselni, ha Catherine Deneuve-nek hívják az embert. Csupa fennköltség, csupa elegancia az egykori Miss Bretagne, egy becsődölni látszó étterem tulajdonosnője. Összeomlott élete felett merengve épp csak kilép egy cigarettáért, hogy aztán öt napig haza se keveredjen.
A filmnek csak látszólag célja elhitetni velünk, hogy Deneuve-öt is megviselte az élet. Rátapos a gázra, végigkocsizik a bukolikus francia tájon, a mindennapos kemény munka által meggyűrt alakokba botlik, elcseverészik velük termésről, dérről, vetőmagról. Ami girbegurba utakon haladó szociodrámának indul – még Deneuve és édesanyja veszekedése is olyan akkurátus dramaturgiát követ, mintha Bercot megtörtént esetet jegyzetelt volna le –, az hamar átsorol humorral kikövezett road movie-ba. A felvezetés technikailag göcsörtös – a rendező olyan utólagos plán-igazításokat is bennhagyott filmjében, amelyekért a filmművészetin jegylevonás járna –, de ez a barkácsjelleg szerethetően domborítja ki az egész mozit végigkísérő keresetlen, őszinte hangnemet és iróniát. Miután a film célt és humoros hangvételt, Bettie-Deneuve pedig útitársat kap, a Bettie-mobil is beindul, és számtalan kis kaland során részletezi, hogyan szállítja le korosodó hősnőnk szinte soha nem látott unokáját, Charly-t a nagypapájához.
A hatvanas Bettie és a tizenegy éves Charly alig ismerik egymást, mégis mintha egy tőről metszették volna őket: dacos, önfejű, szabadszájú természetük hajtja mindkettőjüket. Párosuk heves dinamikája adja el a kissé túlnyújtott filmet – a rendezőnő fia által játszott Charly mintha nem is színészkedne, olyan természetes. Egyszer bolondozik, játszik a filmkép sarkában, máskor felnőttes érettséggel szembeszegül a csöppet narcisztikus nagyival, aki nem jeleskedik a gyereknevelésben. Bettie elhibázott döntései, kapcsolatai vagy épp azok hiánya elől menekül, a film azonban olyan bájos poénokkal és találóan skiccelt mellékalakokkal kíséri öregkori énkeresés-történetét, hogy szinte észrevétlenül feledkezünk meg róla: a Franciaországot keresztülszelő kocsikázásból pont az elején beígért, mélyre ásó karakterdráma hiányzik. Érzelmekből is túl sok árad a végére, az amerikai indie-zenekarok (pl. Grizzly Bear) dalaival kísért utazás idilli összcsaládi ebédbe, túl nagy és túl csinos öltésekkel elvarrt befejezésbe torkollik.
Vígjátékként és road movie-ként viszont klappol a film. A Bettie-t ágyba vivő, bornírt és nevetségesen magabiztos, kisstílű sármőr vagy a mogorva nagypapa karaktere, és az egymást kedvesen cibáló nagyi–unoka duó bájos humort fecskendez a történetbe. A mélységet nem a címszereplő lelkének élveboncolása adja, hanem az, ahogy a rendező kiforgatja, újraírja a Deneuve-personát. Bercot bevallottan Deneuve-nek írta a filmet, aki még szkript nélkül vállalta el a szerepet: ebből törvényszerűen vezethető le az a feszültségmentes, a karakter apró szokásaiban és tikkjeiben elmerülő örömjáték, amit a francia sztárszínész bemutat.
Ennél is izgalmasabb viszont, ahogy Bercot felskicceli az ikonikus Deneuve-szerepek – jéghideg, neurotikus szőke szépségek az Iszonyattól A nap szépén keresztül A Mississippi szirénjéig – öregkori, provinciális alakmását. Az egész film a színésznő kora, öregedése és időskori eleganciája körül forog – amikor ágyba viszik, fiatal szeretője elképzeli fiatalon, amikor pedig átsuhan a francia tájon, az egykori szépségkirálynő-verseny résztvevőinek „osztálytalálkozójába” csöppen. A rendező örömmel hántja le a színésznőről a maszkot, s teszi idézőjelbe a hírhedt Deneuve-szerepet: a közeledési kísérleteket elgáncsoló modor mögött mélyre fúródott fájdalom és bánat lapul, meg berögzült, modorossággá vált manírok, amiket korántsem könnyű levetkőzni. És persze ott somfordál a gondolat, hogy hiába a nagyratörő szépségverseny, Bettie csak egy egyszerű vidéki lány maradt, apró gondokkal és cseprő gondolatokkal.
Aligha egy doktori tézis mindez, de Bercot élvezetes, könnyed road movie-ba csomagolja. Habár belebotlik pár útifilm-klisébe, és karakterei sem épp csehovian eltalált figurák, a Bettie-mobil roppant szerethető, egyszerű és kedves film. Bármennyire fura is, túl kevés ilyet látni a mozikban manapság.
Pont: 7/10
