Danny Boyle úgy döntött nem kell néki "A nyolcadik utas: a halál" 4. része, beintett Hollywoodnak és szépen hazament Manchesterbe. Ott aztán forgatott két alacsony költségvetésű filmet a BBC televíziónak, és nagy öröme tellett abban, hogy végre nem szólnak bele mit és hogyan csináljon, s így újra teljességében kibontakoztathatja spontán és kreatív oldalát, melyet utoljára még a "Sekély sírhant" előtt tehetett meg. 2001-ben elkészített két digitális kamerával felvett rövid (72 perces) játékfilmet. Az egyik, a "Meztelen porszívózás a Paradicsomban" Arthur Miller drámáját használja fel szabadon, a másik pedig a "Trampli", mely a manchesteri alternatív zenei ősmasszába kalauzol. A 2002-es "28 nappal később" című mozi is digitális kamerával készült, s az előzőekkel azonos operatőrrel, Anthony Dod Mantle-vel. A film egy elnéptelenedett Angliában játszódik, ahol a lakosság többségét napok alatt kiirtotta egy vírus. "A Part" bukása és a tévéfilmes ujjgyakorlatok után Boyle új mozijával Angliában nagy sikert aratott s a "Trainspotting" esetéhez hasonlóan ismét fellendíteni látszik a brit filmipart.
Új korszak kezdetét jelezi Boyle pályáján az is, hogy a BBC filmekben az 1994-es "Sekély sírhant" óta először dolgozott állandó forgatókönyvírója, John Hodge és producere Andrew Macdonald nélkül. Íróként ezúttal egy nyolcvanas évekbeli munkatársát, Jim Cartwright drámaírót választotta. Boyle a nyolcvanas évek elején hagyta el Manchestert, a punk és a Joy Division után és a Smith előtt. Nem kell messzire tekintenünk hát, hogy önéletrajzi elemekre bukkanjunk a "Trampli"-ban.
Boyle digitális kamerával forgatott "dogma" filmje egy improvizatív mese a kreativitás ösztönösségéről, egy anarchikus városi tájkép kaotikus karakterekkel. A helyszín a Stephen Frears és Mike Leigh nyolcvanas évekbeli filmjeire emlékeztető manchesteri külváros. Strayman (Christopher Eccleston) egy utcai költő, aki egy csapat kóbor kutyával él egy munkásnegyedbeli apró garzonban, s kedvenc szórakozásai közé tartozik, hogy meglátogatja a helyi nyugdíjas karaoke bárt, ahol aztán - ki tudja miért, de nagy sikerrel - előadja sűrű káromkodásokkal tarkított, enyhén szólva antiszociális spontán verseményeit. Egy napon csatlakozik hozzá egy nudista hajlamú hontalan vadóc gyereklány, Trampli (Jenna G, akinek ez első szerepe). Miután Strayman szomszédja, Knockoff meghallja őket, amint Strayman költeményeit éneklik Trampli szárnyaló gitárszólóinak kíséretében, önjelölt menedzserként kinyilatkoztatja egy új zenei szenzáció létrejöttét, és hármasban felkerekednek, hogy Londonban hírnévre és a Poplista élére törjenek.
A film olyan, mintha a digitális filmkészítők kiáltványa kívánna lenni. Lázadó lendülete azonban nem több, mint vizuális kísérlet, mely nem menti meg attól, hogy eredményeit - a remek színészi alakítások ellenére is - folyton meg ne semmisítse a közhelyes és sekélyes sztori. Azaz újra divatos forma tartalom nélkül, saját farkába harapó kígyó. A történetben a londoni menedzserek a bájos Trampliból kivonatolják a durva Straymant, beteszik egy szintetikus diszkós háttérbe és lenyúznak róla annyi bőrt, amennyit csak bírnak. A szerelem meg a tehetség azonban győzedelmeskedik a gaz kizsákmányolókon, és a tévédiszkó kövén fiúk és leányok felszabadultan ropják a táncot (ezt meg hiszi a piszi) a váratlanul újraegyesült veszett punk-duó hallatán. A filmet 2003 elején, az angol filmhéten mutatták be Budapesten a Toldi moziban.
