A zombi- és zsarufilmek után a Pegg-Wright kettős az apokaliptikus sci-fi műfaját is kipipálta, pontot téve híres Cornetto-trilógiájuk végére. A Világvége (The World’s End) az időközben masszív elismeréseket begyűjtő Haláli hullák hajnala, illetve a szintén komoly rajongói tábort maga mögött tudható Vaskabátok nyomvonalán halad, de a történet ezúttal sokkal direktebben reflektál magukra az alkotókra is.
A kamaszkori nagy álmát, a legendás kocsmatúrát tíz évvel az első próbálkozás után beteljesíteni kívánó hős mintha csak a Pegg és Wright előtt álló kihívást tematizálná. A szereplőkhöz hasonlóan nekik is az évtizedes főművüket kellene valahogyan felülmúlniuk. A Világvége az első két film által kitaposott úton halad, és ha nem is képes fokozni a hatást, méltó lezárása ennek az őrülten vicces ciklusnak.
A kisvárosi unalom, a kocsmázás és közösségi normák szentháromságából induló történet ezúttal is a társadalmi beilleszkedés és a szabadság témakörét boncolgatja. Hősünk összetrombitálja a rég nem látott bandát, majd az öt férfi visszatér a gimis ivászatok helyszínére, hogy a múltidézésen keresztül szembenézzen a saját jelenével. Az ismerős motívumok mentén induló történet jól adagolja a vicceket, ám nem kell sokat várnunk, míg egy hajmeresztő csavar után az események egészen az abszurditásig fokozódnak. Ennél többet elárulni a történetről orbitális spoiler lenne, ahogyan a megidézett műfaji előképek felsorolása is könnyen elrontaná a meglepetést. Maradjunk annyiban, hogy a Világvége egy igen markáns, erős társadalmi áthallásokkal teli műfajt idéz meg, és egyértelműen fejet hajt ennek legfontosabb darabjai előtt. A pimasz zsánerjátékok, a klisék kiforgatása és az angol humor találkozása most is kiválóan működik, ahogyan a brit színjátszás színe-java is nagy élvezettel játszik.
Edgar Wright kitűnően használja fel az ezt megelőző rendezés, a Scott Pilgrim a világ ellen során szerzett tapasztalatait. Az “Arany Mérföld”, a tizenkét állomásos kocsmakör a szintlépős kalandjátékok logikáját követi, ráadásul a szereplők is a fantasy szókincsével viccelődnek. A különböző vendéglátóipari egységekben vándoraink újabb rejtélyekkel szembesülnek, miközben közös múltjukról is egyre többet tudnak meg. A küldetés tétje ezzel párhuzamosan természetesen egyre nő és a szereplők is kénytelenek szembenézni saját félelmeikkel. Pegg és Wright e klasszikus elbeszélői logika mentén nemcsak a poénokat és a látványos akciókat szórja, de az univerzális szabadság mellett is szót emel. A hétköznapi mókuskereket, az íratlan szabályokat elutasító főhős nézetei értelmezéstől függően globalizáció- és multiellenesek, vagy épp a totális kreatív kontrollt, a művészi önrendelkezést éltetik.
A Világvége egyetlen komolyabb problémája a fenti üzenetek kifejezetten didaktikus megfogalmazása. Bármennyire is szimpatikusak a betagozódás, az unalmas konformizmus elleni szólamok, a finálé hosszúra nyúló, bántóan direkt érvelése zavaróan hat. Az alkotók kiállása a fiatalos lázadás mellett érthető és elfogadható, a választott fogalmazásmód azonban egyértelműen gyengíti a befejezést. A trilógia első részének meghökkentő zsenialitását, illetve a második felvonás hibátlan feszességét épp ezért nem sikerül maradéktalanul megismételni, ám a végeredmény összességében méltó lezárása az eddigieknek. Az apróbb döccenők ellenére a tempó gyors, a poénok ülnek és a bunyók is eszméletlenül jól néznek ki. A repertoárból természetesen ezúttal sem hiányoznak a kerítésugrós üldözések és a meghökkentő halálnemek, így a kötelezők mellé a nyilvánvaló nosztalgiázások is beférnek. Ahogyan a felvillanó fagylaltmárka is kizárólag az előzmények ismeretében értékelhető igazán, úgy a Világvége is elsősorban az alkotók rajongóinak okoz majd nagy örömet. A karneváli ámokfutást látva a többiek valószínűleg inkább mosolyogva kapkodják majd a fejüket.
