Tarantinót a Kill Bill kapcsán a magunk részéről eltemettük (na jó, mondjuk úgy: egy időre..., de akkor legalább vidéken), még sincs okunk panaszra, hiszen nem maradtunk tarantiánus filmek híján, most ez, a jövő hónapban Rodriguez testvér harmadik nekifutása az El Mariachi tárgykörnek, sok is a jóból. Tarantino követőinek többségét nem szenvedhettük, de ha muszáj volt vizsgálni műveiket, mindig az volt a perdöntő, hogy minémű a hozzáadott érték. Ráadásul paradox módon nem az eredetiség jelentette a legtöbb esetben a szükséges pluszt. Vagyis az ismert szcénához gyakran további nagyon, de máshonnan ismert impulzusok kívánkoztak, s nem valami hót originális fordulat. Ennél is bonyolultabb a helyzet a konkrét esetben, ezért feltétlenül szükséges már időben kijelenteni: a Balhé remek kis mozi, lendületes, eszement hülyeség, szűk másfél órányi elszánt marháskodás, korra és nemre való tekintet nélkül ajánljuk kedves nézőinknek. Arról szól, hogy hat, hazai pályán mérsékelten sikeres nehézfiú legutóbbi kudarcát feledtetendő külszolgálatra szegődik. Chicagóba mennek betörni, egyenest Párizsból. Kiszállásuk során nehézségekbe ütköznek, melyek éppen olyan nevetségesek, mint azok a módozatok, amelyeket a leküzdésükre hőseink kieszelnek. E vidám problémakezelés persze nincsen halálos áldozatok nélkül, de ki lehet bírni - hangozzék ez akár ellentmondásnak is, sőt megkockáztatom, ezen ellentmondás itt a só meg a bors.
Hogyha nagyon hülye férfiak készülődnek valami számukra nagyon nagyszabásúnak tűnő disznóságra, és közben nagyon komoly képpel nagyon nagy baromságokat beszélnek, az, ha akarom, Tarantino. Ha akarom, meg a francia bűnügyi komédiák egyik legszebb hagyománya. Amit most látunk, egy nagyon francia kanadai film, például Gerard Depardieu és Johnny Hallyday aktív közreműködésével. Balfácánok terén a franciák mindig is önellátók voltak, így mister Brown vagy mister Pink összes hülyesége a Reservoir Dogsból most hatványozottan van jelen, megspékelve Fernandel, Bourvil, Funés spermabanki hagyatékával, s ez nem semmi.
Az az igazság, hogy a művészet fejlődésének lélegzetelállító ütemét magam már alig is bírom követni, holott törekszem erősen, így képtelen vagyok eldönteni, hogy a lövöldözős szakágban számít-e valami egyáltalán tragikomédiának, vagy ezt a műfajt már törölték. Szerintem törölték, de most valaki szembement e korszerű filmjével a korszellemnek, ami ugye önkezével törölt a tárgyban.
A Balhéban úgy hal hős és gonosz, mint a békebeli tragikomédiákban: szinte észrevétlen, van, mikor nem is mutatja, csak mondja, de mégis nagy-nagy méltósággal, ugyanakkor nyomorultul nevetséges körülmények között (a fejére ejtenek egy kolerás téglát az égő vonatból, miközben megmenti a főhős kedvesét).
További hozzáadott érték Abe Vigoda a túlkoros chicagói don szerepében, akivel kapcsolatban a szereplők hajlamosak néha megjegyezni, hogy Don Corleonénak hiszi magát. Noha Al Capone birodalmának romjain járunk, a Keresztapa simán belefér a sztoriba, mert az épp ilyen, a matuzsálem (Abe Vigoda) ott még csak kisfőnök volt, Tessio, a menyétarcú caporegime. Egy szó, mint száz, tessék megnézni, nem lesz semmi baj belőle, csak vigyázzanak, nehogy egy eltévedt golyó...
