Ebben a lengyel filmben első látásra talán az egyetlen cseles a címe. Hacsak az nem az még, hogy hangos csettintésre felrepülnek az égig a postagalambok, az ólomkatonák pedig hol elborulnak, ha áthalad felettük a vonat, hol viszont állnak tovább, mint a cövek - az ilyenekre szokás mondani (Moldova után), hogy a távolban eközben elpattan egy húr... Ami azért történhet, mert Stefek némi babonaság segítségével próbálja elkószált apját visszaigazítani a megfelelő pozícióba.
Ha Jakimowski filmrendező azt vette a fejébe, hogy vászonra viszi az egymást még sohasem látott apa és kisfia egymásra találását, nyilván illett volna valamennyi szenvedélyt keríteni valahonnan. Vagy a végletes érzelmek koncepcionális hiányában próbálkozhatott volna néhány jól megírt párbeszéddel. Nem próbálkozik, de a végén mégis nyakunkba zúdítja a nagy összeborulást, ugyanakkor e tényt a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetjük happy endnek, legfeljebb abból a szempontból, hogy fölgyújtják a teremben a villanyt. "Nem megyek el innen" - mondja az apa egy kora hajnali órán a kihalt peronon, majd néznek egymásra (dad a dedre és viszont), mint két fiatalkorú patás, s közben el is döcög mögöttük a vonat. Írta és összeproducerkedte a műegészet maga a rendező, amiért is személyes szálat sejtünk húzódni a sínek között - nos, ez lehet éppenséggel az is, hogy Jakimowski soha nem olvasta Solohov Emberi sorsát, pláne nem látta a belőle applikált Bondarcsuk-féle 1959-es filmváltozatot - jobb lett volna pedig megnézni, hisz összeborulásban Ványuska és Szokolov verhetetlen.
