A Tucatjával olcsóbb a klasszikus hollywoodi fogással próbálkozik, ha kutya és gyerek szerepel a filmben, tuti a siker. Itt rögtön 12 kölyökkel kell megküzdenie Steve Martinnak, erőfeszítése azonban kudarcra ítéltetett.
Thomas Baker (Steve Martin) sikeres futballedző, felesége Mary (Bonnie Hunt) sikeres írónő lehetne. Csak két hetet kellene kibírni családjának nélküle, férje mégsem boldogul a rengeteg gyerekkel. Totális káosz és felfordulás jellemez mindent, a ház és a környezet romokban hever. De szupermami értesülve a katasztrófáról megmenti férjét, családját és közös boldog életüket. A végkifejlet természetesen happy end, túl nagy meglepetéseket nem tartogat a történet. Kommersz kis mese a család szerepéről és fontosságáról.
Tizenkét gyereket instruálni nem lehetett könnyű dolog, ha lehetett egyáltalán. Kaotikus helyzet uralkodik végig a filmben, a poénok legtöbbször a gyermeki csínytevésre, helyzetkomikumra épülnek. Mellettük érvényesülni nehezen lehet, Steve Martin is statisztaszerepben asszisztál a történtekhez. Mindez nem lenne baj, csak ennyi kevés egy jó filmhez. A kaotizmus látszata álca, elterelő hadművelet, hogy a néző lehetőleg ne vegye észre hibádzik a tartalom, csak egy közhelyesen elmesélt fabula szeretetről, családról és összetartozásról.
Történésből tehát nincs hiány, ebből a szempontból méltó versenytársa bármelyik akcióvígjátéknak, de moziba kevésbé való, inkább a kanapé elé, ahol egy esős szombat délutánon kirándulás helyett kikapcsolódhat a család.
