Bizonyára nem véletlen, hogy e sorok írója a Sztracsatellával, Kern András filmrendezői szűzbeszédével Sándor Pál egyik alkotásának címét asszociálja. Mindebben nincs semmiféle méricskélési szándék vagy degradáló minősítés, pedig a Csak egy mozi - fogalmazzunk tapintatosan - nem tartozik a legsikerültebb művek közé. Még a szerzők szellemi testvérisége sem perdöntő. Másról van szó. Nevezetesen arról, hogy a debütáns jellegzetesen intellektuális, kellemesen szórakoztató és kesernyésen mulatságos filmmel igyekezett letenni új névjegyét, s ezzel az immár mesternek tekinthető idősebb pályatárs nyomdokaiba lépett.
Kern - most író, rendező és főszereplő egy személyben - régóta készült erre a megmérettetésre. Nyilatkozatában fel is fedi egyébként ismert kártyáit: "A főiskolás időkben rendező akartam lenni, de ezt elnyomtam magamban. Az a furcsaság történt, hogy megszerettem a színészmesterséget. Lehet benne valami, hogy karmester és rendező egyidejűleg lettem. Az a szándék, hogy az történjen, amit én akarok, az irányítás igénye valahol elbújhatott bennem. Ezt egy freudi analízis esetleg ki is mutatná." A történet középpontjában egy rutinos, sikeres, de mindenféle nyavalyával és komplexussal sújtott (kórlapját eldarálják a fináléban) s értékes emberi erényeknek eléggé híjával levő karmester áll, aki éppen válságba került. Valahogy belekeseredett a feladatokba. Nem nagyon megy neki a munka. Ráadásul családi háttere ingatag. Így aztán a negyvenes évei végét taposó férfi egy szép napon idegszanatóriumba kerül. Persze a betegség sem igazán kedvére való. Hamar szeretne meggyógyulni s kievickélni a depresszióból. Ki-kiszökdös a zárt intézményből, ahol szerelmi viszonyba bonyolódik a doki nénijével. Mivel a szemrevaló hölgy sem társtalan, és mert a muzsikus úr b. neje szeretné visszaédesgetni férjét, mindenféle bajt és örömet átélnek az egymásra roppant kíváncsi hősök, míg meg nem oldódik a halmozott konfliktus, és fel nem csendülnek a hangverseny megváltó akkordjai.
Az alaphelyzet bőven kínálna muníciót alapos "lelkizésre", a kapcsolatok fejlődésrajzára, mai világunk kritikus megjelenítésére. Ilyesmi sem hiányzik a vászonról, Kernt azonban elsősorban nem a pszichológiai lecke érdekelte, hanem a szituációkban rejlő pesties humor, a könnyed játékosság, a viszonyok fonákságai, a pajkos kikacsintások. Ha eltekintünk attól, hogy néhány alapvető motiváció foghíjas (megmagyarázhatatlanok az orvosnő szeszélyes gesztusai, egy-két fordulat funkciótlan), a Sztracsatella készítője megfelelt a feladatnak. A film olyan, mint a címbeli fagylalt: kellemes, jóízű, elolvadó, édeskés. Sajnos közhelyes is. Megkarcolja a valóságot, de nem merészkedik a felfedezések terepére. Azt sugallja, hogy jóformán minden szétesik körülöttünk, és még a beérkezetteknek is nehéz eligazodniuk a mai káoszban (erről szól az egész életünk), de nem képes az igazi okokat és összefüggéseket szatirikus mélységgel megjeleníteni. Néhány remek pillanat életszerű (főleg a hezitálások karikatúrája), jó ötlet a filmes emlékalbum lapozgatása, de mintha túlságosan erősek lennének a Woody Allen-es áthallások és tiszteletkörök. Ez az attitűd - bár nyilván szívből jövő - útját állja az eredetiségnek. A szellemesség többnyire verbális. A "menjetek isten hírével" befejező monológja slusszpoénnak sápadt, s nem is igazán elegáns.
Ami a kiszámítottságot ellensúlyozza: a Sztracsatellában elementáris az öngúny. Tudjuk: Kern nem életrajzi filmet forgatott, mégis élvezettel nyújtogatja a nyelvét saját magára. Ragályi Elemér képei esztétikusan szépek, magával ragadó Presser Gábor zenéje, kitűnőek a színészek. Eszenyi Enikő, Udvaros Dorottya és a többiek önfeledten komédiáznak. Kern András - de hát ez természetes - egyelőre összehasonlíthatatlanul jobb a felvevőgép előtt, mint mögötte. Tábori Nóra különszáma pazar. A Sztracsatella végül is - csak egy mozi. Jópofa és elnagyolt. Derűs és csapongó. Mindemellett könnyen fogyasztható. Bizonyossággal megjósolható: közönségsikernek ígérkezik.
