Fiatal lány szelleme ijesztget egy ártatlan halandót, aki van olyan szerencsétlen, hogy kibérli a lakását. Idővel barátok lesznek, az ember meg a szellemlány, a végén pedig lesz szerelem is, mert romantikus komédia a Ha igaz volna... műfaja, úgyhogy nagyon nincs is más választásuk. Lelki szex a szellemmel.
Na most az ember elolvassa a fenti három mondatos ismertetőt, és azt mondja: hát ez a bárgyú Ghost bárgyú utánlövése, minek ez nekem, elég hülyeség szakad rám szimplán a hétköznapokban. Kár, mert én egész jól szórakoztam.
A rendező Mark Waters (Nem férek a bőrödbe, Bajos csajok ) Marc Levy francia író bestselleréből (Et si c'était vrai...) csinált amerikai vígjátékot. Tényleg hihetetlen, de a kínos szellemnős alapsztori ellenére a Ha igaz volna... meglepően jól sikerült.
A film langyos, vészhelyzetes felütéssel indul: Reese Witherspoon játssza Elizabethet, a munkamániás san fransisco-i orvosnőt, akinek az elnyújtott műszakok mellett semmi ideje nem marad a magánéletére. Elizabeth idegesítően tökéletes, egy igazi fehérköpenyes angyal. Az egyik hosszú műszak után éjjel kocsiba ül és a szakadó esőben nekimegy egy szembejövő teherautónak. Diszkréten kifehéredik a kép, semmi vér, füst, zaj, csak ennyi.
De már jön is Mark Ruffalo, a lassú mosolyú szőrös-érzelmes indie-sztár, akit mostanában romantikus szerepekre is kölcsönkér Hollywood, eddig nem túl sok sikerrel. Itt valahogy mégis működik Ruffalo hollywoodi vendégjátéka: úgy tapasztja össze a szavakat, hogy alig esnek ki a száján, de éppen ezért jól ellensúlyozza Witherspoon éles, felpörgetett stílusát.
Szóval Ruffalo, aki a filmben David Abbott, az új bérlő, megígéri az akaratos Elizabeth szellemnek, hogy segít neki kideríteni, hogyan és miért lett belőle kísértet. A médium ebben a filmben nem Whoopi Goldberg, hanem Jon Heder, a Napoleon Dynamite ultrageekje, itt Darryl, egy harmadik szem-asztrológia-ektoplazma típusú könyvesbolt eladója. Ő azért annyira nem is fontos a történet szempontjából, viszont jókat lehet rajta röhögni.
Amikor végre kiderül, miért szellem a lány, belassul kicsit minden, de kórház, baleset, családi dráma ellenére és egy poszt-Terry Schiavo világban is szórakoztató tud maradni a film. Szerencsére jók a párbeszédek (Peter Tolan és Leslie Dixon forgatókönyve), jók a színészek, jó a legtöbb poén, mint például az a rész, amikor a bepánikolt David az orvos szellembarátnő segítségével éleszt újra valakit egy étteremben, vagy amikor - még az elején persze - hivatásos szelleműzőket fogad fel Elizabeth ellen és a pap szenteltvizére a szellem csak dühösen annyit mond: "te törlöd fel."
Szex-vonal érthető okokból szinte nincs, bár itt is kihagyhatatlan a könnyes tenyér-összedörzsölés. Semmi komolyra nem kell számítani, ez a romantikus darab viktoriánus tempóval operál - Darryl például az egyik pillanatban elárulja Davidnek, hogy határozottan érzi: a férfi tetszik a szellemnőnek, mire Elizabeth elvörösödik. Ezt onnan tudjuk, mert Darryl szerint hirtelen vörös lesz az aurája.
Gyakran ciki, könnyed és enyhén morbid, és persze kiszámítható: a főhősök jók és vonzók, a gonosz meg velejéig romlott opportunista állat. A vége szinte törvényszerűen csusszan a szirupba, nincs mit tenni. Nem baj, a közepe így is kellemes meglepetés.
