Kiss Csaba Hazatérés Dániába című tragédiája különös alkotás. Egyfelől önálló mű, másfelől viszont a legkevésbé sem független a Hamlettől, bár ez a név (cím) el nem hangzik a darabban. A Hazatérés Dániába szereplőit Shakespeare találta ki, a szöveget viszont Kiss Csaba adta a szájukba. Nevüket megőrizték a hősök, Hamlet kivételével, akit itt csak Hercegnek hívnak. A cselekmény nagyjában-egészében megegyezik az alapműével, a végeredmény is ugyanaz (sok halott), de nem az ismert módon zajlik le a dán királyfi története. A jelenetek egészen mások. Úgy tessék elképzelni, mintha hatalmas reflektor pásztázná Helsingőrt, s ezúttal nem oda világítana, ahová Shakespeare irányította a fényt. Mondjuk, ahol annak kellene következnie, hogy Terem a kastélyban, Hamlet és Horatio jőnek, ott Kiss Csaba épp elfordul: Más szoba ugyanott, király, királyné jőnek.


Hamlet-parafrázissal van tehát dolgunk, melynek jelenetei különbözőképpen viszonyulnak az eredetihez. Vannak antoním szcénák (vagy legalábbis alternatívak), vannak szinonimak, és akadnak parallelek. Hadd hozzak fel egy-egy példát mindhárom esetre.

Antonímiának nevezem az első felvonásnak az alapművel való szembemenetel jegyében zajló hetedik (Szellem-) jelenetét, amely a Hamlet első felvonása ötödik színének kontrapunktja. A Shakespeare-tragédiában e helyütt apja szellemével találkozik Hamlet. Megtudja tőle, hogy idősb Hamletet Claudius gyilkolta meg, egyúttal felszólíttatik a bosszúállásra. Kiss Csaba viszont mellőzi a misztikumot. Nála nem szellem, hanem maga a királyi atya fedi fel a sötét titkot. (Horatio rejtegeti a rothadó, de még élő testet, és ugyanő csempészett idegen halottat az uralkodói sírba.) Ez a szerzői beavatkozás természetesen tovább nehezíti azok dolgát, akik szeretnék megérteni Hamlet tétovázását. A Shakespeare-darab születése óta eltelt évszázadok alatt több kötetnyi magyarázatkísérlet történt arra, hogy a királyfi miért késlekedik a bosszúval. Ezek közül néhányat helyből annullál az új jelenet. Például azt, hogy a Herceg bizonytalan: vajon valóban látta-e a Szellemet, s az vajon valóban az apja üzenetét közvetítette-e. Vagy hogy Hamlet úgysem tudná rábizonyítani Claudiusra a bűntettet. Ebből a mozzanatból is látszik, hogy minden írói másként gondolásnak következményei lehetnek, vagy kellene hogy legyenek. A Szellem "materializálásának" éppúgy, mint például annak, hogy Opheliával itt még a szokottnál is rémesebben bánnak - hazatérésekor a leitatott Herceg elveszi szüzességét, Claudius látványosan lotyóként kezeli őt, Horatio pedig egyenesen megerőszakolja -, vagy annak, hogy Kiss Csabánál Claudius beismeri Hamletnek a gyilkosságot, sőt kifejezetten a képébe vágja, hogy megölte a saját bátyját. Ugyanakkor ezek a váratlan motívumok nemigen módosítanak az események menetén. (Leszámítva talán azt az apró figyelmességet, hogy az egérfogó-jelenetben fellépő színészek, mintegy alkalmazkodva a volt király sorsához, soraikban tudnak egy élőhalott roncsot, aki a kezét nyújtogatja az előadás alatt. Egyébiránt a színészek fellépése poénosan úgy kezdődik, hogy bevezetésül a Herceg Trepljov darabját idézi a Sirályból.) Ez a masszív azonosság talán adekvát is avval, hogy Shakespeare Hamletjéből kiérződik valami súlyos végzetszerűség. S úgy tetszik, ezen alapvetően nem változtathat semmi. Ha másfelé kanyarodnak is olykor az utak, mégis ugyanoda érnek.

Szinonim, rokon értelmű jelenetnek mondható például Claudius, Polonius és Gertrud hármasa a Hazatérés Dániába első felvonásának nyolcadik képében és a Hamlet második felvonásának második színében. Mindkét helyen arról győzködi a főkamarás a királyi párt, hogy a Herceget az Ophelia iránti szerelem billentette ki lelki egyensúlyából. Levelekkel kívánja ezt tanúsítani. Shakespeare-nél Polonius mulatságosan és félelmetesen ügybuzgó a lánya szerelmi kapcsolatának kiteregetésében, Claudius és Gertrud pedig kétkedőn, tartózkodóan és megvető türelmetlenséggel fogadja a bizonyítási eljárást. Kiss Csabánál a jelenet résztvevői még megalázóbban bánnak el a jelen nem lévőkkel. Gátlástalanul vetik magukat a levelekre, s infantilis kedéllyel csámcsognak a szerelmesek sorain.

A parallel jelenetek pontosan és frappánsan passzolnak az eredeti darabhoz. Ilyen például az a szín, amelyben a színésztrupp berohanó Tragikája kirohanást intéz a játékot instruáló Herceg ellen. Itt most nem láttuk, nem hallottuk Hamlet kiselőadását a színészetről, de azért a Shakespeare-mű harmadik felvonásának második színéből tudjuk, mire reagál ily hevesen a művésznő. A magam részéről sajnálom, hogy az a szellemes játékosság, amely ebben az írói ötletben megnyilvánul, nem tud az egész színdarabon végigvonulni.

Elég sok szót ejtettem itt a műről, de tulajdonképpen nem kerültem közelebb annak megfejtéséhez, hogy mi végre is született. Hogy a szakmai érdekességen kívül - melyet irodalom- és színházcsinálók, ínyenc olvasók és nézők számára nyújthat - mit ad hozzá az eredetihez. (Az eltérő külpolitikai irányvonalon túl. Kiss Csabánál ugyanis Claudius nem éppen diplomatikus Fortinbrasszal; eszében sincs átengedni seregeit az országon. Cserébe a norvégok a darab végén lerohanják és elfoglalják Dániát.)

A szerző színlapi nyilatkozatából kiderül, hogy az átirat a jelen korszak szülötteként a mai - a rendszerváltozás utáni - társadalmi és hatalmi viszonyokra rímel, vagy legalábbis ide hallatszik át, ami olvasás közben érződik is erősen. Ugyanakkor éppen ez az, amit nélkülöz a veszprémi Petőfi Színház ősbemutatója. Érdekes módon azt a komor fenséget és hideg erőt sugározza Kiss Csaba rendezése, mely a kortalan Hamlet-előadások sajátja szokott lenni néha (Nekrošiusnál a legmagasabb szinten persze). Frissen hámozott nyerskrumpli-szaga van a produkciónak, nem tudni mitől, mindenesetre illik hozzá.

Zeke Edit díszletében égbe vesző, szögletes oszlopok magasodnak, kő hatású felületekről árad a hideg. Elöl, középen ágy áll - Claudius és Gertrud élettere -, ugyanabból a garnitúrából való, mint a kárpitozott trón. Kiss Csaba jó (vizuális) érzékkel találja meg a szépségeket ebben a térben. Gyönyörű például az a kép, amikor a falon rés nyílik, s előbukkan a sírkamra: benne talpig páncélba öltöztetett test fekszik, körülötte gyertyák. Vagy az, amelyben elöl Claudiust és Gertrudot látjuk összebújni, hátul pedig belibben a képbe a hintázó Ophelia, aki a Herceget várja piros ruhában. Fokozza a hatást, hogy mindvégig nagyszerűek a hangkulisszák, jól eltaláltak a zenék és zajok (kutyaugatás, harangok, sirályok stb.). Ügyes kézzel lett formába öntve az előadás. Színészileg azonban problematikus. S abban az idilli helyzetben vagyunk, hogy ezt haladéktalanul felróhatjuk a rendezőnek, aki maga állított elő hiányosságokat mindjárt a szerepek megírásakor.

A Hamlet maira hangolásából egyenesen következik, hogy Claudius figurájára nagyobb figyelem jut. Ő az aktív, s ő van hatalmon. Kiss Csaba verziója cáfolja azt az elméletet, mely szerint Hamlet az egyetlen nagy formátumú szereplője ennek a tragédiának. Az ő Claudiusa vállalja a bűnt, és kezébe veszi a hatalmat, mert ő a legalkalmasabb az uralkodásra. "De arra nem gondoltatok - kérdezi Horatiótól -, hogy ez a mocskos dán társaság... akiket naponta meg kell hágni királyilag, hány napig fogja elviselni az ő (ti. a Herceg) hochdeutsch lelkét, finom wittenbergi ťintellektusátŤ? Két nap alatt szétszedik, mint a csirkét!"

Ez a változat többet mutat meg Claudius ambícióiból, habitusából és praxisából, mint a Herceg kifejtetlen vívódásaiból. Végképp elbillenti a mérleget, hogy Claudiust Gáti Oszkár játssza markánsan, férfias szenvedéllyel és tagadhatatlan uralkodói tekintéllyel, míg Karalyos Gábor Hercege rosszkedvűen teng-leng a színpadon. (Fehérben, libegő szárnyú hosszú kabátban száll partra Dániában, mint afféle hypóba mártott Kis herceg. Utóbb fekete, papos "Tartuffe-ruhát" kap Zekétől.) Ez a bávatag királyfi joggal kelt indulatot barátjában, Horatióban, akit Szakács László játszik száraz dühvel. Karalyos Hercegén hamar látszani kezd, hogy képtelen lesz engedelmeskedni az atyai parancsnak. Pedig eleinte még vélhetnénk, hogy a gyilkosság gondolatát érleli, megpróbálja elképzelni magát konkrétan ölve - szokta ez Kiss Csabát foglalkoztatni! -, de Karalyosról egy percig sem hihető, hogy elégtételt fog venni. (Még Poloniust sem szúrja le, véletlen baleset okozza a kamarás halálát.)

Benczédi Sándor olyan Poloniust játszik, aki tökéletesen beleillene az alapmű ugyanezen szerepébe, bár azt nem tudom, hogy evvel most pozitívan vagy negatívan minősítettem az alakítást. Borsos Beáta riadt, kicsi, törleszkedő, ragadós Ophelia, aki egy lassú, méla, borongós szépségű jelenetben felakasztja magát a színpad egyik magaslatán. Kolti Helgának mint királynénak jut néhány meghittebb jelenet és egy viszonylag gördülékeny szerepút. Gyöngyöző nevetésű fiatalasszonyként ismerjük meg. Gertrud kivirult, nőiességében kiteljesedett az új házasságban, azután a hozzá tartozó férfiak ügyei miatt valahogy elvész a kedve, a derűje, az ölmelege. Történik itt csalás, mérgezés, baleset, gyilkosság, megszállás, ráadásul egy szerelem is tönkremegy a szemünk előtt.

Van egy jelenet - második felvonás nyolcadik kép: A hálószobában -, melyben Claudius odaguggol Gertrud ágya mellé, hogy a nő szemébe nézzen:

"- Leszünk mi még úgy, mint rég?"
"- Hogy szeretlek-e?" - kérdez vissza az asszony.
"- Igen."
"- Ha nem, felkötném magam" - mondja Kolti Helga merengve és eltökélten. Gáti belehajtja arcát a tenyerébe, de azért kicsit büszke, boldog, sóhajrezegtető mosolya még kilátszik.
"- Mindig csak ilyeneket mondj!"

Az egész előadásból ez sikerült a legjobban.