Roald Dahl, Tim Burton és Johnny Depp iránti elfogultságomban úgy érzem, elég lenne annyit írnom: nézzék meg, ne hagyják ki, zseniális, pazar! De ez bizonyára nem győzné meg a kedves olvasót. Ám bízom abban, hogy soraim elolvasása és a film megnézése után osztoznak örömömben. Ha mégsem, akkor egyenek egy csokit. Az mindig bejön. Ebben a moziban is.
Charlie (Freddie Highmore) nyomorúságos kis viskóban él édesanyjával (Helena Bonham Carter), édesapjával (Noah Taylor) és négy nagyszülőjével. A tisztesnél is tisztesebb szegénység az övék: nap mint nap káposztalevest esznek, a kisfiú a lyukas tetejű házikó padlásán lakik, ahonnan nem csupán a csillagfényben fürdő havas várost, hanem a család egyetlen szobáját is látja. Csendes derűvel szemlélik az életet, napjaikat csupán Joe nagyapa (David Kelly) elbeszélései színesítik meg, aki egykor a város fölé tornyosuló legendás csokoládégyárban dolgozott. Amikor évtizedekkel korábban kémek ellopták néhány édességreceptjét, a tulajdonos, Willy Wonka (Johnny Depp) bezárta a gyárat, és elbocsátotta a dolgozókat. A világszerte kedvelt Wonka-féle édességek azonban titokzatos módon azóta is készülnek, s évről évre pazarabb ízkombinációkkal kápráztatva el a torkosokat. A rejtélyt csak tetézi Wonka különös felhívása: öt szelet csokoládéba arany jegyet rejtett, s az ezt megtaláló gyerekeket körbevezeti gyárában. Charlie a szerencsések közé kerül, s nagypapájával egy elkényeztetett, egy okoskodó, egy falánk és egy bizonyítási vágytól futött gyerek és kísérője társaságában elindul a Wonka-birodalom felfedezésére, ahol csokifolyó hömpölyög, cukorfű terem, a munkások pedig apró termetű, huncut és dalos kedvu őserdei Umpa-lumpák?
Ritka, amikor a filmesek által elképzelt és létrehozott látványvilág ennyire ráillik az írott mű által (legalábbis e cikk szerzőjében) keltett képekre, képzetekre, ennyire "rímel" Dahl (amúgy utánozhatatlan) szellemére. Ugyan pazar speciális effektek és trükkök teszik teljessé ezt az utánozhatatlanul Dahl- és Burton-féle atmoszférát, de a film nem ezért jó, úgyhogy nem is hencegek a technikai bravúrokkal. A csoki nem itt van eltemetve! A kellemes ízek az alkotók hasonlóságából, egymásra találásából, a játékosságból és a fantázia szabad szárnyalásából születnek. Ebbe pedig bele kell kóstolni!
Kicsit félve írom le, de tanulsága, mondanivalója is akad a filmnek. Mégpedig a sok filmben sokat cincált és émelyítővé sziruposított jóság, szeretet és család köré gombolyítva. Itt azonban - csoki ide, cukor oda - nyoma sincs a geil közhelyeknek. A jó kisfiú Charlie-t, az őt alakító Freddie Highmore-t Helena Bonham Carter jellemzi találóan: "A jóság néha annyira unalmas tud lenni a vásznon! Charlie jól nevelt gyerek. Nem kényeztették el, ellentétben a többi gyerekkel. Épp az a jó Freddie-ben, hogy nem csöpögős és nyálas az alakítása, ami ennek a szerepnek amúgy nagy potenciális veszélye."
A valóság-receptorainkat kapcsoljuk ki, hagyjuk otthon! Ezt a filmet, ezt a történetet nyugodtan beengedhetjük elménk és lelkünk féltettebb bugyraiba is. Ez egy igazi mese, igaz, itt-ott kicsit meghökkentő.
