zene: Victor Reyes
vezényel: Adam Klemens
kiadás éve: 2010
kiadó: Milan France
játékidő: 54:09

Kétségtelen, hogy a filmzenékkel való ismerkedésem első szakaszát szinte kizárólag csak a hollywoodi produkciók aláfestései jellemzik, dacára annak, hogy legelső válogatás-kazettámon helyett kapott a "Fantomas" főtémája és az "Orca, a gyilkos bálna" zárótétele is (mint francia és olasz szerzők művei). Az amerikai filmgyártás pont ennyire központi jelentőségű a szórakoztatóiparban, így szemernyi lelkiismeret-furdalásom sincs, hogy eleinte nehezen találtak meg a műfaj európai képviselői. A helyzet azonban érezhetően változik világviszonylatban is; az elmúlt években számos kiváló amerikai komponista hunyt el, s úgy tűnik, a még élő mesterek is kiírtak már magukból mindent ahhoz, hogy újabb kihívás elé nézzenek. A generációváltást mindannyian tapasztalhatjuk: ifjú tehetségek tűnnek fel egy-egy jól sikerült muzsika erejéig, hogy aztán érthetetlen okokból süllyedjenek bele az érdektelenség mocsarába, mindeközben ráadásul rutinosnak számító zeneszerzőktől érkeznek a kaotikus filmkészítési morált tökéletesen jellemző félkész produkciók. A kialakult űrt valahogy be kell tölteni, nem véletlen tehát, hogy fókuszba kerülnek Amerikán kívüli, jobbára egyelőre ismeretlen zeneszerzők is.

Európa jó pár évvel ezelőtt nyitott a mainstream művészek irányába, gondolok itt többek közt a madridi és ubedai konferenciákra, vagy a genti filmfesztivál keretein belül rendszeresen megrendezésre kerülő World Soundtrack Awards díjkiosztóra. Miközben Hollywood ünnepelt zeneszerzői (jóllehet, ez a jelző erős túlzás az abszolút árnyékvilágban tevékenykedő művészekre) számtalan nyilvános workshop keretén belül adták át tapasztalataikat az itteni szakmabelieknek, megismerhettünk néhány olyan nevet, akik az elmúlt években nyújtott teljesítményük alapján sokkal nagyobb odafigyelést vívtak ki maguknak, mint tengerentúli társaik többsége. Főként Spanyolországból érkeznek elismerésre méltó művek: az én érdeklődési körömbe először Javier Navarrete került be, aki a "A Faun labirintusa", valamint az azt megelőző Guillermo Del Toro-film, az "Ördöggerinc" zenéin túl egy csodálatos zongorás albumot alkotott a "Közös titkunk"-hoz. Őt Fernando Velázquez követte, kinek az "Árvaház"-hoz írt aláfestése az utóbbi évek legcsodálatosabb kórusos művei közé tartozik, tavaly pedig egy újabb név, az egyébként már legalább húsz éve a szakmában dolgozó Victor Reyes bukkant fel. A nemzetközi debütálást jelentő "Élve eltemetve" című filmzenéje egy hosszú, ínséges időt lezáró remek horrormuzsika - legalábbis ezt gondoltam mindaddig, amíg meg nem tudtam, mihez is készült valójában.

Az egyáltalán nem ritka, hogy egy film zenéjét hamarabb sikerül megismernünk, mint magát a filmet, az "Élve eltemetve" esetében pedig főleg volt idő erre, hiszen tavaly ősszel már körbejárt jó néhány nemzetközi fesztivált, év végéig nagyjából mindenhol bemutatták, idén februártól pedig DVD-n is elérhető. Rendhagyó kamaradarabként is aposztrofálhatnánk a Danny Boyle által Oscar-átadóig vitt "127 óra" kistestvérét (bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy legalább fél évvel megelőzte Boyle moziját): a film mindvégig egyetlen koporsóban játszódik, melyben egy Irakban élve eltemetett amerikai kamionsofőr (Ryan Reynolds kiváló alakításában) próbál rájönni arra, miként került oda, s miként kerülhet ki onnan. Mindössze mobiltelefonja áll rendelkezésére, az idő előrehaladtával azonban egyre kevesebb hasznát veszi az eszköznek, s hiába tartja a kapcsolatot mind az elrablójával, mind a segítségére indult amerikai alakulat vezetőjével, az egyébként sem megalapozott remény lassan kiszivárog a falécekből álló tákolmány rései közt. A hazai forgalmazás április közepét találta ideálisnak mozipremierre, és a végig egy koporsóban játszódó film a pozitív kritikák ellenére sem vált komoly érdeklődési célpontjává az ismert kulturális beállítottságú magyar közönségnek.

Amíg csak a borító és a beszédes trackcímek álltak rendelkezésemre, nem sok párhuzamot bírtam vonni a zene és a meglehetősen klausztrofób mozi között. Épp ezért az első két tétel erőszakos pizzicatói, illetve a mindig hátborzongató hatású col legno (amikor a vonós hangszerek húrjait a vonó fából készült oldalával szólaltatják meg, és nem húzva rajta, hanem rácsapva) túlburjánzása engem egyértelműen a horror erdejébe csábított. Recsegnek a rézfúvósok, szaggatott a játék, bizonyos szólamok gurguláznak - amit Brian Tyler fénykorában hallottam ("Terror Tract", "Darkness Falls"). Kiemelkedővé számomra pont a vonósok fentebb említett két, a hagyományostól eltérő megszólalása miatt vált, mely alapjául szolgál szinte az összes dinamikusabb tételnek. Utoljára Marco Beltramitól hallottam ehhez hasonló megoldásokat központi szerepben (a "Mimic" vagy a "Hellboy", de hangulatában a "The Omen" is idesorolható), mivel mostanában sajnos az egyre idegesítőbbé váló, rövid periódusokban ismétlődő staccato a menő (Danny Elfman is erre alapozza legtöbb akciózenéjét, a Remote Control elit állományát pedig már szándékosan meg sem említem). A "Thanks for Calling the Conroys" bő egy perce nagyjából be is mutatja, mi lett Reyes feszült hangulatot keltő atmoszférájának központi eleme, ezt pedig a "Chicago Field Office"-ban további hangszerek (legfőképp hagyományos ütős hangszerek és darbuka) bevonásával teszi még izgalmasabbá (elég csak a szokatlan, mesterségesen hajlítgatott hangú csengőt említenem).

Mégsem lehet azt mondani, hogy a műfajnak megfelelő kakofóniába torkollnának a mozgalmas tételek, ugyanis könnyen felfogható dallamsorai, harmóniái a feszes tempójú akciózenék legjobbjait idézik. Az "It's a Bunch of Lies (Crack)" vagy az egyik legerőteljesebb szimfonikus zenekari megszólalású "You Show Blood" egyaránt lehetnének egy tíz-tizenöt évvel ezelőtti Alan Silvestri-muzsika betétei (elsősorban a rézfúvósok és a pergődob állandó jelenléte miatt). Mindemellett szép számmal találunk a (mind a szó szoros, mind átvitt értelmében vett) kilátástalanságot kifejező drámai kompozíciókat is, és mivel jó érzékkel ugyanazon hangnemben (sőt, leginkább egyetlen harmóniára alapozva) szólalnak meg, a mozgalmas trackek között kicsit olyan hatást keltenek, mintha főhősünk hiába is próbálkozna bármivel, alapvetően teljesen esélytelen számára a koporsóból való kijutás. A drámai vonal slágerhangszere a világ egyik legszomorúbb hangú instrumentumja, a duduk ("You American? Then You Soldier"), melyhez gyakran kapcsolódik be a szintén nem vidám futamairól híres cselló játéka ("A Kid from New Hampshire"), esetleg lant ("Can You Track My Cell Signal?"). Külön érdekesség az "I Got You" című tétel, ahol Reyes egy müezzin alá komponált csendes vonósharmóniákat (az imára hívás egyébként Youssef El Husseini éneke). A score-részt záró "I'm Sorry Paul, I'm So Sorry" alatt hallható, a monumentális drámai csúcspontban női énekhanggal kiteljesedő zenekari játék olyan kettős érzést kelthet, mely alapján nem lehetünk egész biztosak abban, hogy történetünknek jó vagy rossz vége lett. Persze ezt az érzést nyitva hagyja nekünk a szerző, aki a rendezővel karöltve megálmodott egy country dalt is, melyet egy teljesen ismeretlen, vélhetően alkalmi formáció ad elő - szigorúan a műfaj szerelmeseinek.

A vásárlás sajnos - mintha csak címéből eredne - a "Buried" esetében lényegesen nehezebb, mint az arra való elhatározás, lévén csupán mp3 formátumú letöltést ajánlanak fel a legnagyobb weboldalak (Amazon, iTunes), mely szolgáltatás kis hazánkban még nem elérhető. Szerencsére a francia Milan Records kézzelfogható formában is megjelentette a zenét, melynél már a belehallgatás első másodperceiben egész biztos voltam, hogy erre nekem szükségem van. A szűk egyórányi muzsika kellő mennyiségű, igazán izgalmas és lendületes megoldást tartalmaz, melyhez megfelelő arányban párosulnak a csodás melankolikus tételek - kis utánajárással mindenképpen érdemes beszereznünk egy példányt belőle. A jövőben pedig érdemes Victor Reyes nevére odafigyelnünk, mert a spanyol komponista nemzetközi debütálását újabb két muzsika követi, melyek talán szélesebb körbe is eljutnak majd.