Az idén júniusban tragikusan korán (negyvenhét éves korában) elhunyt argentin rendező, Fabián Bielinsky harmadik, utolsó filmje az Aura. Rendezőként és forgatókönyvíróként is jegyzi. A 2006-os legjobb külföldi film díjáért Argentína színeiben versenyző alkotás nem mindennapi - talán szentimentálisnak tűnhet, de akkor is leírom: én éreztem valami fojtogatót a film nézésekor, árad valami földöntúli szomorúság belőle, lehet, hogy nem érezte meg Fabián Bielinsky, hogy ez lesz az utolsó munkája, de én igenis éreztem rajta. Az vesse rám az első követ, aki nem valami nagyon furcsa, elmesélhetetlen élménnyel a háta mögött távozik majd a moziból utána.
A főszereplő Bielinsky előző filmjében, a nálunk is sikerrel bemutatott A Kilenc királynőben megismert Ricardo Darin. Arca hatalmas felfedezés, tehetsége nem kevésbé. Darin szerepe Estebané, a állatkitömő-mesteré. Esteban munkáját igaz odaadással végzi: szerelmesen formálja a keze alatt élettelivé váló vadat, semmi más nem létezik ilyenkor a számára, klasszikus dallamok zengenek a fejében, miközben csillogó üvegszemek kereszttüzében alkot. A vadász szellemisége azonban még közelebb áll hozzá, mint ahogy az elsőre tűnik: Esteban rabolni szeretne. És a sors úgy akarja, hogy Esteban rabolni is fog. Egy vadászat során véletlenül meggyilkol egy férfit, aki, csodák csodája, épp egy tökéletes pénzrablás tervének - innentől már csak egykori - tulajdonosa.
Ám most nem A Kilenc királynő szövevényes történetének briliáns, játékos fordulatait láthatjuk viszont. Az Aura világa sokkal sötétebb, szereplői nehezebben kiismerhető, bonyolult, tétova, szenvedélyes és szenvedő emberek. És még itt van a címadó aura maga. Van egy szál ugyanis a történetben, amely által Bielinsky filmje magasan az átlagkrimi feszültségi szintje fölé emelkedik, de leginkább: olyasfajta spiritualitással gazdagodik, amely manapság "an blokk" a filmvilágban ritka. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy nekem Tarkovszkij jutott eszembe az erdőben magányosan bujdokló férfiról, aki bárhol és bárkivel van, mindig magányos, mégis árad belőle valami titokzatos nyugalom. Nem árad, körülveszi, neki ez is az aurája... Még akkor is, amikor hirtelen körülveszi "az" a bizonyos aura. Esteban epilepsziás, ennyi a magyarázat, de ahogy a film ábrázolja a rohamok előtti furcsa, lebegésszerű pillanatokat, a kontrollvesztés határmezsgyéjén egyensúlyozó elme kapaszkodó gesztusait a valóság felé, amelyet hamarosan elhagy - valami különleges. Földöntúli, de ezt már elmondtuk.
Műfaji filmként természetesen bravúros darab az Aura, hibátlan dramaturgiával, zenei ritmussal, még ha lassúnak is tűnhet. Tempójának higgadtsága azonban már amellett szól, ami miatt más ez a film: ritkán készül jó, igaz, közhelymentes, szép film férfiakról, az ő világukról. Az Aura ilyen, kár, hogy egyúttal egy másik férfi, a rendező búcsúszimfóniája.
