Ali G-rajongó lévén már a kezdetek óta nyomon követtem korunk meghatározó komikusának legújabb alkotásairól szóló híreket, like-oltam a trailereket és a kiszivárogtatott videókat a Facebookon, jók voltak a pormóciós képek, szóval nagy izgalommal ültem be megnézni végre a Brünót. Aztán jött a hidegzuhany.
A brit komikus csúcssorozatának harmadik karaktere, Brüno is megkapta saját mozifilmjét Ali G és Borat után, de ennek sajnos nem örülhettem. A sztori pofátlanul utánozza a Boratét: a főhős egy röhejes európai országból elmegy Amerikába, hogy ott égesse az anyaországot meg önmagát. Már a wannabe rapperrel is ez történt, annál unalmasabbá kezd válni ez a séma.
A történet szerint az osztrák homoszexuális fiatal annyira hajhássza a hírnevet, hogy bármire képes lenne, még arra is, hogy heteroszexuálissá váljon vagy kibékítse a zsidókat a palesztinokkal.
A Borat sem volt egy túl nagy eresztés, de a kazah tévériporteres mozi még egynek elment, a fő különbség két karakter között az, hogy Boratot lehetett szeretni, mert aranyos volt. Brüno figurája viszont nem az: ő nem egy aranyos buzi, hanem egy nárcisztikus (sőt nácisztikus) és gonosz figura.
A meleg közösségek sem túl boldogak az eredménytől a hírek szerint. Úgy érzik, pont a sértő sztereotípiákat domborítja ki, mint az irritáltság vagy az aberráltság. A mi Brünónkat egy jelenetben sem azért diszkriminálták, mert nem a puncit szereti. Hanem mert a magamutogató, perverz figuráját (a vécékefés szexet legalábbis idesoroljuk) erőlteti olyan közegekbe, ahol erre nem kíváncsiak.
Brüno nem az előítéletekkel harcol, hanem önmagával. Ha valakinek eddig nem voltak szimpatikusak a melegek, ettől a filmtől fix, hogy nem lesz toleránsabb. Annyiban kedvez a melegeknek, hogy a nőket rosszabb színben tünteti fel náluk: a nők hülye picsák, akiknek még farkuk sincs.
Azért vannak benne Cohenhez méltó zseniális részek, például az afroamerikai közönség előtt lejátszott talk show vagy amikor statisztának áll be egy sorozat forgatására zavaró elemként, vagy amikor tépőzáras ruhában szétbarmol egy divatbemutatót, esetleg a Mac-es utalások (ti., hogy Brüno nem a Microsoft termékeit részesíti előnyben). Az örökbefogadott néger gyereke pedig a legjobb karakter.
Ugyanakkor tele van egyáltalán nem vicces szexjelenettel. A pigmeus fiújával, az osztrák asszisztensével és az öngyilkosságban elhunyt Milli Vanilli-taggal eljátszott epizódokból kevesebb is elég lett volna. Még Sacha Baron Cohen péniszén sem tört fel belőlem a hisztérikus röhögés, mikor fel-le lóbálta premierplánban.
Az ember, aki híres sorozatával olyan magasra tette a lécet, ezúttal hiába dolgozott sokat, már tényleg csak az erőfeszítését értékelhetjük. A szőrös seggeken, a kukikon és a seggbekukizáson már a gimnáziumban sokat nevet az ember, unalmában a padba vés egy-két homoerotikus jelenetet, hogy megbotránkoztassa a jónépet, hát miért is ne lehetne ugyanezt az életérzést a mozivászonra vinni. Brüno az altesti humor fogalmát új magaslatokba is repítette az első fél órában, a végeredmény mégis sok és unalmas.
Cohentől többet várna az ember, mint rém buta embereket kinevettetni azért, amiért rém buták. Másokat ismertsége miatt nyilván már nem tudott volna bepalizni, így hát maradtak a nagyon buta, amerikai picsák, a nagyon buta redneckek, a nagyon meleg divattervezők, meg ugye a katonák. A film így olyan, mintha a Borat utolsó jelenetét nyújtották volna ki másfél órásra.
Folyamatosan jöttek az újabb és újabb hírek, hogy egyes szereplők kivágatták magukat a filmből. Ezeket olvasva még azt hittem, azért, mert korlátoltak, de most már látom, hogy ebben tényleg ciki szerepelni. Azt már nem is értem, hogy az egyik nagyágyú, a libertárius elnökjelölt Ron Paul, akivel sikerült forgatnia Cohennek, miért hagyta magát benne.
LaToya Jackson testvére halála miatt vágatta ki magát, mert állítólag kinevettették volna vele az elhunyt popkirályt. Szegény Michael Jacksont nevetségessé tenni pedig nem túl nehéz, csak már nem illik. A filmben olyan legalja hírességek maradtak, mint Paula Abdul, de speciel az ő jelenete sem vicces, inkább megrendezettnek tűnik. Egyszer nevettem a filmen, a végén, amikor feltűnt benne Bono majd Slash.
Értékelem Sacha Baron Cohen bátorságát, csakhogy nem a Brian közlegény megmentésének fordítottját mentem megnézni, hanem nevetni akartam. A moziban amúgy sokan voltak, akik nevettek, hisz az ember akkor is nevet, ha kínosat lát. De az, hogy egyedül ő mer ilyen szemtelenül nem PC dolgokkal viccelődni, nem tart ki 80 percig. Valahogy még Cohen arcán is meglátszik ezúttal az önfeledt magabiztosság hiánya.
De az is lehet, hogy tévedek, és Cohen már nem is vicces akart lenni, csak eladja magát azért, hogy még mindig beszéljenek róla.
