Mi a tangó? JC-nek a magányos börtönőrnek a heti egyetlen alkalmat jelenti, amikor a börtönön kívüli embereket láthat. Itt találkozik először Alice-szal, és ez fenekestül felforgatja az életét. Másnap újra látja őt. A nő azonban nem vele randevúzik, hanem "beszélőre" jön a férjéhez. Alice szeretője ugyanígy a börtön lakója, sőt a férj legjobb barátja és cellatársa. Ebbe a kusza szerelmi háromszögbe csöppen bele JC és az ő személyén keresztül mi, nézők Fréderic Fonteyne Tango Libre – Szabad a tánc című filmjében.
A film főszereplőjét, Alice-t (Anne Paulicevich), a rendező felesége személyesíti meg. A forgatókönyvet is közösen írták (egy másik író, Philippe Blasband segítségével), így érthető, hogy minden az ő karaktere körül forog. Egyszerre jelenik meg vonzó nőként, a férfiakat elpusztító destruktív erőként, valamint saját boldogtalansága áldozataként. Amikor a férje, Fernand (Sergi López) megtudja, hogy a börtönőrrel táncolt, iszonyúan féltékeny lesz. (A legjobb barátja kivétel ez alól a féltékenység alól.) Szerencséjére éppen akad egy argentin cellatárs (Mariano Chicho Frumboli profi táncos) a börtönben, aki származása révén biztos meg tudja őt is tanítani táncolni. És Fernand van annyira őrült és elszánt, hogy hatására beindulnak a tangóórák a börtönben.
Mi hát a tangó a filmben? Fréderic Fonteyne-nek egy metafora. Egy eszköz arra, hogy megmutassa, egy olyan elkeserítő helyen is, mint a börtön, meg lehet teremteni a szabadság érzését. Míg a rabok a tangót járják, egy pillanatra elfelejtik, hogy hol is vannak. A filmnek kétségkívül a legerősebb jelenetei a rácsok mögött játszódnak. Egy kigyúrt, tetovált rab megtáncoltat egy másikat. Bizarr. Az első döbbenet után a többi: nem verés várja őket, de a ritmust adják a többiek. A táncoló rabok alakja még a vége főcím alatt is látható a háttérben. Valami megváltozott a börtönben.
Egyedül Dominic nem tud megbarátkozni a tangó gondolatával. Az ő introvertált karakterén keresztül látjuk meg a börtönéletet keserű, realisztikus valóságában. Nem csak az őt alakító Jan Hammenecker gyötrődése hiteles, de Sergi López őrült életigenlése és Anne Paulicevich gyengéd érzékisége is jól működik. Egyedül François Damiens halvány, vagy szándékosan játszik ennyire jól egy olyan férfit, akit soha senki nem vesz észre. Az ő alakja leginkább csak eszköz arra, hogy megismerjük a többi szereplőt.
A drámát tovább mélyíti, hogy ehhez a diszfunkcionális, félig börtönbe zárt családhoz tartozik még egy gyerek (Zacharie Chasseriaud) is. Alice-nak nem sok ideje van a tizenéves kamaszfiára, miközben három férfi között őrlődik. Végül egy pisztoly is előkerül, de Fonteyne nem hajlandó teljes tragédiába fordítani a filmet.
A rabokból verbuválódott amatőr tánccsoport és a tizenöt éves aranyhallal barátságot ápoló félénk börtönőr olyan elemek, amik a komikus pillanatoknak is teret engednek. A rendező az egész film alatt megpróbál a tragédia és a komédia határán egyensúlyozni. A különböző érzelmekre épülő történetszálakat egyszerre próbálja mozgatni, csak azért, hogy a végén mindet felülírja egy hihetetlen és komolyan vehetetlen befejezéssel. Egy váratlan forgás és el is botlottunk a táncpartnerünk lábában. De nem baj, mert csak nevetünk rajta.
