Az idén ötvenedik évébe lépő Bond-szériával a Skyfall ünnepi bevetésénél jobb dolog nem is történhetett volna, hiszen az angol Sam Mendes végre befejezte azt a munkát, amelybe még annak idején Martin Campbell, a Casino Royal rendezője kezdett bele. A mindenféle felesleges sallangtól, görcsös fokozási kényszertől és kusza önreflexiós mániától mentes Skyfall nem csak feszes és látványos, de úgy emeli Bondot újra a legfontosabb kortárs mozi ikonjai közé, hogy közben a figura múltja felé is tesz egy tiszteletteljes főhajtást. A brit kém ismét aktuális, divatos és menő, de már nem szégyelli az elmúlt fél évszázadot: a Mendes által újra lefektetett alapok sziklaszilárdak és készek az új folytatások megtartására is!

A letisztult és átgondolt jubileumi kaland egyszerre nézhető elsőrangú akcióként, a szuperkém XXI. századi újraértelmezéseként, a kortárs virtualizációs trendekre reflektáló látványorgiaként, illetve a legendás széria jövőjét kirajzoló, fontos alapvetésként is. Mendes hol finom humorral, hol a hagyományok hangsúlyos átvételével reflektál a kém hosszú múltjára, mégis anélkül varázsolja újra vonzóvá és ellenállhatatlanná a figurát, hogy a korábbi változatokra vagy a mindenkori konkurenciákra támaszkodna. Az új Bond büszkén, de egészséges öniróniával vállalja fel a korát és dacosan hirdeti a "régi módszerek" eredményességét. Az új feladatok, az alapvetően megváltozott viszonyok hosszú idő után most végre valóban másféle kihívások elé állítják a sokat látott hőst – és a 007-es ezúttal tényleg nem hibázik.

Bond töretlen sikerének titka a karakter hihetetlen adaptációs képességében rejlik, és minél élesebben, minél pontosabban tükrözi vissza az adott bevetés a korszellemet, annál divatosabb az imázs, annál magával ragadóbb a mese. Mendes legfontosabb érdeme, hogy meghallotta az új idők szavát és képes volt végre érdemben átformálni a Bond-univerzumot. Az angol rendező nem a felszínen, nem a kütyük vagy a konfliktus, nem a nők vagy az ellenfél szintjén, hanem sokkal mélyebben rázta fel a képletet, így alapjaiban gondolhatta újra a karakterben rejlő lehetőségeket. Az egyenes vonalú, szó szerint nullpontra kifutó sztori csak a legszükségesebb eszközökkel dolgozik. Sehol egy felesleges szerető, sehol egy öncélúan mutogatott sportautó, de a hivalkodó kacatok, a paródia határán egyensúlyozó ellenfelek is hiányoznak. "Elég volt a posztmodern marhaságokból!" – kiált fel képletesen a harcedzett 007-es, majd ellenállhatatlan lendülettel, férfias hatékonysággal és mellébeszélés nélkül teszi a dolgát.

Maga a történet a mostanság gyakran megidézett szuperhős-genezisek alaptematikáját variálja, ugyanis a forgatókönyv a 007-es ellen tulajdonképpen önmaga sötét oldalát, egy anti-Bondot küld harcba. A Javier Bardem által csodálatosan finom és részletgazdag eszközökkel megformált ellenfél (Silva) M múltjából felbukkanva a Bond által vallott értékek negatív alternatíváit kínálja fel – nem csak ideológiai vagy morális téren, de érzelmi, sőt szexuális síkon is. A sztori konkrét fordulatai nem is igazán fontosak, azok csak az egzotikus helyszíneket, a pergő akciók kereteit jelölik ki. A lényeg sokkal inkább a három főszereplő dialektikus viszonyában rejlik, hiszen a teremtőként ábrázolt M hívta életre a "rosszat" és a "jót" is. Bond és Silva halálos összecsapása elkerülhetetlen, az antagonista ráadásul hazai pályán, az MI6 saját hibáit és gyengeségeit kihasználva képes megtámadni a jók csapatát. A görög mítoszok gigászi testvérharcaira emlékeztető történet a halandók világába rántja a félisteneket, miközben a terrorizmus, a köztünk élő, láthatatlan gonosz aktuális paranoiáit is felidézi. Kiválóan érzékelteti ezt az erősen szimbolikus londoni metrós üldözés, mely olyan terepen mutatja a szereplőket, ahová Bond-film még soha nem tévedt: a 007-es a hétköznapi valóság kulisszái között üldözi az ellenfelét!

A Mendes vezette stáb azonban nemcsak a konfliktus és az antihős szintjén, hanem vizuálisan is reflektál a változó viszonyokra. Az üvegszerűen steril, neonfénybe áztatott kínai, illetve a számítógépes játékok felturbózott látványvilágát megidéző, túlesztétizált makaói helyszínek, a földalatti labirintus, illetve a hétköznapokhoz kapcsolódó, realista londoni kitérő után az érzékek szintjén is visszatérünk az anyatermészet lágy öléhez. A hangsúlyozottan friss és levegős, mohára és kőre hangolt, szemkápráztató fináléban tényleg minden a helyére kerül: a számítógépek, virtuális terek és bújócskák után szemtől szemben, a legősibb módon ütközik meg a két főszereplő, a 007-es ügynökre pedig új nap virrad.

A Skyfall hosszú idő után az első olyan Bond-mozi, amely nem loholva, erőltetetten követi az aktuális trendeket, hanem végre ismét a saját erejéből lesz élvezetes. Jack Ryan, John Rambo vagy Jason Bourne árnyékából kilépve a 007-es ismét markáns és karakteres hős, ami nem csupán az íróknak és a rendezőnek, de Daniel Craig remek alakításának is köszönhető. Az angol színész megtalálja végre az eddig hiányzó kényes egyensúlyt realizmus és mese között: szótlan, marcona 007-es ügynöke egyszerre tűnik szuperhősnek és embernek, mítosznak és valóságnak, így alakításával Craig egyértelműen fellép Connery mellé a képzeletbeli dobogó legfelső fokára. James Bond végre tehát hazatért – és ez bizony a populáris kultúra egy kivételesen szép pillanata.