Tapsi Hapsi és Dodó Kacsa meglehetősen élemedett korú sztárjai a fényesen csillogó hollywoodi típusú gyöngyvászonnak, ki gondolná, idén már 73-dik életévüket tapossák.
1930-tól, amikor először tűntek fel az úgynevezett "nagy" film előtt, - az idősebbek még emlékezhetnek, nem is olyan régen még nálunk sem idióta reklámokat kellett végig szötyörögni és csámcsogni a film előtt, hanem a kötelező filmhíradóról most nem szólva, többé-kevésbé vicces kisjáték- és animációsfilmek hangolták fel a közönséget az elkövetkezendő nagy élményre - egészen a mai napig, millió és millió kisembernek csaltak nevetést az arcára. A gurgulázó gyerekkacaj pedig komoly stresszmentesítő hatással bír, valamint biztonságot is sugall, így e rajzolt figurák hosszú ideje bizonyulnak az egyik legmegbízhatóbb bébiszitternek az egész világon. Ám az idős rajzfilmfigura nem vén rajzfilmfigura: "Ó, azok voltak az igazi szép napok - emlékszik vissza a régi időkre Tapsi Hapsi. - Hogy fénylett a szemem, és milyen dús volt a farkam? Tulajdonképpen, hapsikám, ezek a mostani napok is szépek. A szemem még mindig fényes, és a farkam dúsabb, mint valaha." A Warner Brothers illetékes producerei sem gondolták ezt másként, útjára indították tehát Tapsi Hapsi és Dodó Kacsa legújabb kalandsorozatát, egész estét betöltő mozifilm formájában.
Azért mostanában már nem mehet minden úgy, mint régen, amikor Tapsi volt a főhős, Dodó pedig az unterman, valamit ennyi év után már illik változtatni. Így most, az újbóli bevetés alkalmával, szerepet cserélt a két hős. Az ügyefogyott, kétbalkezes, vagyis inkább kétbalszárnyas Dodó lett a főszereplő, míg Tapsira ezúttal a másodhegedűs répazabáló szerepe jutott. A két kedves figurának viszont felelősségteljes feladatot kell megoldani, küldetésük nem más, mint kicsi, ám eléggé szép bolygónk megmentése. Méghozzá három dimenzióban! Egy régimódi kétdimenziós figurának azért ehhez nagy teljesítményt kell nyújtani. Hogy ne legyen azért gond, segítőik is akadnak, térbeli kiterjedésű, hús-vér szereplők formájában, elvégre csak ők mozognak otthonosabban a saját világukban.
Ebben a világban a gonosz szándékú Mr. Chairman (Steve Martin) akarja egy csodatévő gyémánt segítségével elvarázsolni az emberiséget, akit a kémfilmek sztárja, Damian Drake (Timothy Dalton-hajdani James Bond), valamint igyekvő fiacskája, D.J. (Brendan Fraser-Múmia-filmek) szándékozik terve végrehajtásában megakadályozni. Körülöttük csetlik-botlik Dodó és Tapsi, valamint mellékszerepekben még egy csomó egyéb rajzfilmfigura, a Kengyelfutó Gyalogkakukktól Csőrikén át Scooby Doo-ig és Handa Bandiig. Meg Michael Jordanig, bár ő nem rajzfilmhős. Vagy lehet, hogy mégis? Ki tudja...
A Bolondos dallamok-Looney Tunes hősei eleddig, néhány kivételtől eltekintve, kizárólagos hősei annak a speciális filmtípusnak, amelyben rajzolt és hús-vér figurák együtt szerepelnek, térbeli díszletek között. A Zemeckis-féle Roger nyúl a pácban még műfaji alapvetésnek bizonyult trükkjeinek a korabeli viszonyokhoz képest elképesztően magas színvonalával, a Michael Jordan-legendárium szerves részét alkotó Zűr az űrben már egy volt csak a sok, általános szóhasználat szerint családi filmnek nevezett termékek dömpingjében. E tekintetben az Újra bevetésen sem nyújt semmi újat. Sztoribonyolítása, cselekményvezetése semmiben sem emelkedik a megszokott rajzfilmcsatornákon látható Looney Tunes-epizódok, valamint a hasonló, Bigyó felügyelő és társai képezte hagyományos családi filmhalmaz színvonala fölé, valljuk meg, Disney-ék ebben (is) jobbak. A most idecitált James Bond-, és sci-fi B-movie-idézetek pedig eredetiben sem voltak egetverőek (és most lehajtom fejem a rajongóhadak rám zúduló szitokáradata elől). Ezekhez képest frappáns ötlet Hitchcock Psychójából a zuhanyzójelenet remake-je, de Munch Sikolyának és Dali elfolyó óráinak festményanimációja már kínosabb. Amikor pedig Tapsi Hapsi a Louvre-ban elmagyarázza, mi is az a pointillizmus, akkor lefejeltem az előttem lévő széktámlát. Hát ennyi.
