A koreai film eredeti címe, a hazai forgalmazásban is megtartott előtag üres házakat jelent. Kim Ki-duk rendező alkotásának főhőse motorkerékpáron járja a várost, és reklámszórólapot ragaszt a lakások kulcslyukára. Aztán este visszatér, és ahol az ebédrendelésre szóló felhívást sértetlenül találja, oda betör. Fogalmazhatnánk enyhébben is, hiszen nem erőszakos behatolásról van szó. Szerszámaival mindenhova bejut, a szobába érve bekapcsolja az üzenetrögzítőt, hogy meggyőződjön róla, meddig lesznek távol a tulajdonosok. A fiatalember, Tae-suk néhány órát pihen, aztán kézzel kimossa a háziak szennyesét, megjavítja a különböző szerkentyűket, meglocsolja a virágokat... Néha meglepetés éri, hiszen előbb érnek haza a tulajdonosok, vagy már tartózkodik is valaki a lakásban...
Kevés távol-keleti rendező futott be olyan nagy ívű nemzetközi karriert, mint az autodidakta Kim Ki-duk, akinek két esztendővel ezelőtt készült alkotása, a Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavasz nemcsak sikert sikerre halmozott, hanem immár a különböző hazai mozgóképi tanfolyamok, továbbképzések kötelező darabja is. A Bin-jip is megkapta az elismerést, többek között a velencei fesztivál Ezüstmedvéjét, bár a szemledíjak egyre kevésbé adnak támpontot a nézők számára a filmek valós értékeit illetően.
Egyik nap Tae-suk a dél-koreai főváros Rózsadombján motorozik. Este egy luxusvillába hatol be, nekilát a szokásos ténykedésnek. De nincs egyedül. Egy szép, ám összevert arcú asszony figyeli lépteit. A fiatalember elhagyja a házat, de nem tudja elfelejteni a nő szomorú, talán segítséget kérő tekintetét. Visszatér a villába, és szemtanúja lesz a férj erőszakosságának. Összetűzésbe keveredik vele, magával viszi az asszonyt, s ettől kezdve közösen ragasztgatják a szórólapokat. Egyre közelebb kerülnek egymáshoz. A kapcsolat végállomását az a ház jelenti, ahol egy halott öregembert találnak. Bár megadják az elhunytnak a végtisztességet, a rendőrség letartóztatja őket. A vizsgálat után az asszony visszakerül férjéhez, a fiatalembert börtönbe csukják. A szabadulás után újra találkoznak...
A Bin-jip a csönd filmje, a két főszereplő szinte alig vált szót egymással. Csak az ellenszenves figurák - a férj, a rendőrnyomozó - beszélnek, kiabálnak, ordítanak. Ők szavakkal akarják bizonyítani magatartásuk helytálló, életüknek pedig rendezett voltát. A némaság szükségszerűen tereli a figyelmet az emberi arcra, a szereplők belső világára. Két kitűnő színész, Seung-yeon Lee és Jae Hee segít a rendezőnek a korántsem eredeti művészi koncepció megvalósításában. És remek a film mindaddig, amíg egy férfi és egy nő lassan formálódó, a bizalmatlanságtól a másik elfogadásáig tartó kapcsolatának képeit látjuk. De a szótlanságnak megvan a veszélye is. Valójában csak a film megtekintése után jövünk rá arra, milyen keveset is tudtunk meg a két főszereplőről. Sejtjük, hogy a fiatalasszony valamikor sikeres és népszerű modell volt, aztán a házasság a pénz és az agresszió börtönébe zárta. A fiatalemberről még ennyi sem derül ki. A nyomozás során tudjuk meg, hogy egyetemista, és mindeddig feddhetetlen életet élt. Aztán a film utolsó harmadában a lélektani történet zavaros bölcseleti példázattá vált át.
Wim Wenders Berlinje óta megszaporodtak az angyalok a mozivásznon. Tae-suk is jelképes angyal, aki az élet szépségét villantja fel a válságban levő asszonynak. Éteri ártatlanságát kétségtelenül árnyalja és emberivé teszi a balladai Ágnes asszonyra emlékeztető mosási mániája, valamint golfozási szenvedélye. A filmbe és a fiatalemberbe vetett bizalmunkat akkor vesztjük el, amikor az angyalvonulatot a rendező nyakon önti távol-keleti ezoterikával, falra mászással és kézzel látással. A történetet záró kérdésre - az élet valóság-e vagy álom? - csak annyit felelhetünk, hogy a moziban eltöltött másfél óra mindvégig valóságosnak hatott.
