Andy Garcia filmje választ ad az égető kérdésre, hogy miért sodorta el a forradalom a meleg srácokat, továbbá bebizonyítja, Bill Murray igenis lehet ciki. Kritikusunk a végére Fidel híve lesz.
Hogyan lehet rossz filmet csinálni egy olyan aranybányából, mint az ötvenes évek végének Kubája? Ott van ugye a salsa, a fehér rumban kocogó jégkockák, a rakétaszerű amerikai autók, a karibi fülledtség és persze a forradalmi romantika. A feladat nem egyszerű, de Andy Garcia, a gengszterfilmek szépfiúja első nagyjátékfilmes rendezésében elképesztő sikeres módszert dolgozott ki.
A színészként elismert, a Keresztapával berobbant Garcia egyszerűen nem hagyott ki egyetlen kubai klisét sem. Folyamatosan szól a vérpezsdítő zene, férfiak ölelik egymást latinos hévvel, a nők válogatott ruhakölteményekben vonaglanak, vagy ha nem, akkor nagy, romantikus könnyeket hullatnak. A lobogó konfliktusokat pedig negyed óránként táncbetétek színesítik. Márpedig ez elég sok táncbetétet jelent, a film ugyanis majdnem két és fél órás.
A sztereotípiadömpingnek köszönhetően az El Tropicóról egy idő után nem lehet eldönteni, Andy Garcia komolyan gondolja, hogy ilyen volt az élet Kubában, vagy ez egy duplán megcsavart vicc. Az első óra vége felé a néző azonban elpilled, mint amikor eggyel több Bacardit ivott meg a rekkenő hőségben, és már tudja, szó sincs stíluskomikumról.
A rendező olyan bődületes naivitással vázolja fel a konfliktust, ami a demokráciapárti arisztokraták (onnan lehet tudni, mert mondják, hogy a demokrácia jó), és az arrogáns forradalmárok közt feszül, mintha nem Havannában született volna.
Pontosítok. A nosztalgia pont hogy jelzi, ez a brillantinozott hajú szépfiú nagyon is Havannában született, majd pedig kivándorolt, és a biztos távolban építette fel a fejében a negédes álomvilágot.
Az El Tropico mindazonáltal tartogat meglepetéseket. Andy Garcia tolmácsolásában Batista diktatúráját elsőként például nem Fidel, hanem egy csapatnyi helyes, fehérruhás meleg fiú próbálta megdönteni, sikertelenül.
A legmeghökkentőbb azonban mégis a tény, hogy Bill Murray igenis képes rosszul játszani. Bár Murray az Elveszett jelentés és a Hervadó virágok szellősen megírt karakterét képes volt megtölteni élettel, a kubai skanzenben előadott viccei miatt már maga a néző feszeng a sötétben.
Ha a forradalom ezt a hazug szenvelgést űzte ki az országból, akkor csak egyet tudok mondani: Viva Fidel!
És az milyen, hogy a The Lost city címet a forgalmazó El Tropicóra fordította?
