A lé meg a Lola című német film több annál, mint aminek első pillantásra látszik. Első pillantásra színtiszta klipekből összeálló játékfilm. A videoklipek modorában és módszerével adagolt képek, minimálisra csökkentett információ a hősökről, zene, lendület, cselekménytöredékek, illetve a zene kedvéért hosszan kitartott monoton mozgás (Lola rohan át a városon), szinte ugyanaz a kliptöredéksor három változatban, mintha a "jelölje meg a tíz eltérést a változatok között" fejtörőt mozgóképben tálalnák elénk.
Második pillantásra a film rém ügyes játék egy közkeletű képlet alapján. Ha a rövidke történetben pár sorsdöntő másodperc elveszejtődik, Lola hiába szerzi meg szerelmesének húsz perc alatt a százezer márkát, a fiú meghal. Ha a pár másodperc másként telik, akkor mindenféle zűrzavar támad ugyan, de a fiú nem hal meg. Végül Tom Tykwer rendező (és a zenék szerzője) még egy harmadik történetváltozatot is eljátszik a képzeletbeli filmes óramutató tologatásával: ebben két fiatal hősének sorsát oly fényesen elrendezi (az életmentő százezer helyett a kétszeresével zárja a kaszszát), mint aki ironikus grimasszal óhajt tisztelegni a "boldog vég" világméretekben fertőző bornírtsága előtt.
Harmadik pillantásra keserű pillanatképpé merevedik ki a szüntelen mozgásban lévő klipakció. Az ezredvég szeretet- és törődéshiányban felnőtt huszonéves generációja, az elárvult nemzedék mered ránk elutasítóan. Lola és a fiúja nem bajlódik a szülők nemzedékének azzal az álságos képmutatásával, ami csak felerősíti a morális szétesésük képét, ők nyíltan és egyértelműen vállalják, amit az apák sunyi megalkuvással csak eltaknyoltak a saját és gyerekeik életében: elveszik azt, ami kell. Gondolkodás nélkül, bármi áron. Ez a harmadik pillantásra befogható kép lenne a legérdekesebb, de hogy elkapható legyen, kicsit meg kéne állni. A film viszont szakadatlan rohanás.
