Bolondból hőst csinálni az élet is bármikor képes. A szatmári végeken atombunkert építő parasztember a nyolcvanas évek nagy témája volt Magyarországon, a korai talk-show-k is felfedezték, később az internet egyik kedvelt vicctémája volt. Pedig csak annyit csinált, hogy következetesen végiggondolta a huszadik századot.
Zsigmond Dezső már készített egy dokumentumfilmet az esetről, most játékfilmbe gyúrta a figurát és környezetét. Színészekkel, az eredeti helyszíntől eltérve, de hangulatában megtartva a sárkupacok között a Szovjetunióból érkező vonatok váltóállomását és azt a néhány embernyi univerzumot, ami az igazi bunkert építő Fogarasi Árpád körül volt. De a rögvaló, a mánia és az egész történet elképesztően groteszk mivolta ebben a moziban nem talált igazán egymásra.
Pedig a színészek mindent megtettek érte. Trill Zsolt szenzációsan monolit figurát alakít, miközben minimális eszközökkel, de nagy hatásfokkal jeleníti meg a főhős agyán átcikázó gondolatokat, azonnal helyzetet képes teremteni egy filozófiai következtetésből. A film vége felé, amikor már alig lép ki a bunker falai közül, végleg megszakítja a kapcsolatot a külvilággal, zavarodott szemeiből nem az őrület süt, hanem a világ őrültsége fölött érzett sajnálat és megvetés. Botos Éva is jó lehetne, ha nem papírízű helyzetekben kellene ellenerőt kifejtenie a főhőssel szemben. Az apa szerepében Szilágyi István igazi mély, megrázó, költői figurát mutat fel, pedig csak néhány néma snitt jutott neki. Hunyadkürti György és Szűcs Nelli kettőse zseniális, ők a legautentikusabbak ebben a környezetben, de Nagy Mari is különleges szépséggel és groteszk eszközökkel formálja meg a vágyódó vénlány alakját.
Sok árnyalt pillanat és néhány eredeti poén próbálja játékfilmmé tenni a doku karaktert, de a kettő elbeszél egymás mellett. A kamerakezelés ugyanis ragaszkodik az eredetiség érzetéhez - Ágoston Gábor operatőr szépen ragadja meg a részleteket -, bár itt-ott becsúszik egy kis stílustörés, a biciklikerék nyomán felfröccsenő sár közelije már inkább unalmas, mint hiteles.
A dramaturgia azonban a klasszikus szabályokat követi, a hős felívelése és bukása, a katalizátor szerep, amit a környezetére gyakorol, nehezen fér meg a látvány jellegével, a bunkerépítésre szánt hosszú jelenetek felborítják az egyensúlyt. A faluból csak néhány karakteres figura jelenik meg, igazából légüres teret érzünk a "bunkerember" körül. Illetve ezt próbálják kitölteni a tévé és a rádió újabb hírei a nemzetközi helyzet fokozódásáról (például bekövetkezik a csernobili katasztrófa), ami mindig újabb sietségbe sodorja Árpit: jön az atom, és még nincs kész a bunker.
A legzavaróbb a mánia elhatalmasodása saját forrása fölött. A bunker építésével Árpi fokozatosan elveszíti minden emberi kapcsolatát, és ezzel maga az építés, az élet átmentésének vágya is értelmetlenné lesz. A bunker egyre inkább fétissé válik, mintsem a jogos és nehezen leküzdhető huszadik századi szorongás jelképévé. A film vége már nem groteszk, hanem konfúz; túl sokat vet be, amitől elveszti a záróakkord lehetőségét. Abban a pillanatban, amikor Árpi teste beleköt a rázúduló betonba, szoborrá alakul és lenini méltósággal ül a betonkocka tetején, befejeződik a történet. Ami ezután a vászonra kerül, azt jobb lett volna otthagyni a vágóasztalon.
