A két főhős, Ferenc és Péter életük filmjét forgatják, ehhez keresik a tutit. A stábbal már az elején összevesznek, így hát egy szál kamerával, kettesben róják Budapest utcáit, hogy a felvett eseményekből végre összejöjjön a film. Össze is jön, méghozzá éppen az, amit aktuálisan látunk, ráadásul hőseink története összefonódik a készülő filmével, vagyis bekerültek.
A címválasztás, ugye, egyértelműen utal az éppen mögöttünk hagyandó évtized két gyöngyszemére. Azok feelingjét több ízben fel is idézik a film folyamán, de ez párosítva az itthoni körülményekkel egészen más végterméket eredményez, mert bár pisztoly van, de nem sül el, s a dealer is csak sztorikkal kereskedik. Persze megszokhattuk már, hogy errefelé a művészeti import nem megy egy az egyben. E film esetében ez úgy néz ki, hogy nagyon kult a Ponyvaregény is meg a Trainspotting is, de hát egy darab hozzánk hasonló kallódó entellektüel nem szerepel egyikben sem, és ugye azért mi is szeretnénk bekerülni, velünk is megtörténhetnek néha filmbe illő epizódok, sőt jobb napjainkon több is. Hogy miért -potting és nem -spotting a cím utótagja, azt betudhatjuk annak az olvasatnak, amely átvesz, majd félreértelmez, de a végeredmény aztán jó, és új értelmet kap. Messze a példaképeket túlszárnyaló az utalások bonyolult hálózata, amely az egészen direkttől a csak újbóli megtekintést követően felvillanóig terjed. A készítők nem fukarkodtak próbára tenni a gyanútlan mozilátogató figyelemmegosztó képességét. Mindezt a folyamatos önreflexió jegyében: nem átallották például több helyen is beleilleszteni a forgatókönyvbe, hogy az általunk nézett filmből hány külső és belső jelenet van még hátra. Meg kell még emlékeznünk a képi találékonyságról, amely tovább halmozza az utalásokat, kitűnő operatőri munkával párosulva.
A Quimby zenéje csak fokozza az élvezetet, jól illik a film tempójához, sőt egyes jelenetek klipszerűségének és bizonyos gegeknek egyenesen ihletője is.
