Eredetileg
A kiváló drámaíró (Spiró) egy nap, egy bagatell koccanás okán begyűrűző áldatlan dugóban kényszerült ülni gépkocsijában, mely kényszerű időtöltésnek köszönhetően megíródott az utóbbi évek legpontosabb, legraszteresebb társadalmi pillanatképe, a Koccanás. A mozdulni képtelen autókból az eszköz társadalmi sajátosságainak megfelelően, a jelenkori magyar társadalom szinte összes rétege kászálódik elő, egybehangzóan cifra káromkodások közepette, hogy e röpke kényszerű együttlét során bonyolódjon egymásba, illetve határolódjon el egymástól, ahogyan az már szokásos a való világban. A darab óriási közönségsikert aratott és a hagyományosan finnyás színházi kritikusok sem lőtték széjjel az esztétika nehéztüzérségével. Ami a legfontosabb azonban, az az, hogy olyanok is elmentek a Katona előadására, akik amúgy, rendesen nem igen járnak színházba, bizonyítva egyben a tényt, hogy ha jó szögben állítunk tükröt a társadalomnak, akkor az szívesen nézegeti magát benne. Sőt, még nevetni is fog, ha az amolyan elvarázsolt kastélyosan görbe, elrajzolt, megnyújtott és összezsugorított képet mutat. Nyilván e közönségsiker sarkallta Bodzsár István producert, hogy filmre alkalmazza, alkalmaztassa e darabot, ez alkalommal azonban, szerintem jól választott.

Buktatók
A színpadra dramatizált színházi előadások filmes, mozgóképes adaptációi a legritkább esetben szokták megismételni a színházi bemutató sikerét, sőt, emlékeimben nincs is ilyen, csak kudarcok, csendben, érdektelenségben eltűnő filmes kísérletek. E kudarcok legfőbb oka meglehetősen adekvát: míg a színház élő műfaj, a film konzerv, az előttünk élő szereplők által eljátszott sztori mindig lényegesen erősebben hat, a színpadi szituációk a természetes absztrakciójuknak köszönhetően mindig többletjelentéssel ruházódnak fel. A színpadon minden többnek, míg a filmen minden jobban látszik. Ha valaki a színpadon arrébb tol egy széket, akkor nem egyszerűen arrébb rakott egy széket, hanem megváltoztatta a játéktér szerkezetét, amely akár a darab egészére nézve is komoly dramaturgiai hatással lehet (feltéve, persze, ha ennek a mozdulatnak indoka is van). A filmen ezek a dolgok általában lényegüket, értelmüket vesztik, hiszen a film díszletei, külsőben és belsőben a valóság tökéletesre törekvő illúzióját nyújtják, szemben a színpad mindenkori erős absztrakciójával. A színpadi időkezelés is szinte ellentétesen működik, a film jóval erősebb sűrítést igényel, mint a színpad. A színpadon esetleg eszköztelennek, minimalistának tűnő színészi játék a filmen még akár "sok" is lehet. Spiró sokszereplős, egyetlen, igaz meglehetősen összetett struktúrájú helyszínen - a koccanás okozta dugó káoszában - játszódó apró jelenetek által kirajzolt, poentírozott drámája, a pergő és szociográfiailag tűpontosan hiteles dialógjai viszont kifejezetten filmes történetmesélésért kiáltanak, amit a színpadon Zsámbéki Gábor jó érzékkel meg is valósított.

Képregényfilm
Török Ferit eddig nem éppen a megveszekedett filmnyelvi újításaiért szerettük, formailag mindig is tökéletesen hagyományos filmeket csinált, hangvételében, lendületében, témaválasztásaiban volt benne mindig az izgalom. A színpadon meglehetősen filmes módszerekkel megrendezett Koccanást azonban nem lehetett így, egy az egyben filmre alkalmazni, hiszen a színházi előadás lefilmezésének a dokumentáción kívül nincs sok értelme. Török erre gondolt egy egyszerűt, de zseniálisat: ha Spiró görbe tükröt állít a társadalom elé, vagy mondjuk itt konkrétan halszemoptikán át nézelődik egy koccanás okozta dugóban, akkor ezen az attitűdön húzzunk még egyet, sarkítsunk még jobban. A jelenetek valósághű abszurditását megtartva, azok szereplőit, a mai magyar társadalom jellegzetes archetípusait karikírozzuk ki még markánsabban, méghozzá a jelenetek kulcspozícióiba merevítve, valahogy úgy, ahogy a képregények, comicsok, mangák mesélik a történetüket. A darab/film verbális síkja ezalatt lineárisan, de a fix élőképekkel tökéletes szinkronban folyik. Hogy mégsem valami fényképdiaporámát látunk, azt Török Garas Dániel operatőrrel úgy oldja meg, hogy a megrendezett pozícióba állt színészeket folyamatosan mozgó, úszó, vonuló kamerával filmezte, így a kép mozog a szoborként megmerevedett színészek körül, között. Ezek a képszekvenciák a dialógokat mintegy vastag vonallal aláhúzva, annak tartalmát felerősítve hoznak létre egy teljesen új minőséget, mely tökéletesen eltér a színpadi előadástól, ám azzal teljesen egyenrangú. Török formanyelvi ötlete pazar jutalomjátékra nyújt lehetőséget a részben átszervezett szereplőgárdának. A teljesség igénye nélkül: Thúróczy Szabolcs alapfokon poliglott simlis vállalkozója, Anger Zsolt és Ónodi Eszter klasszikusan vígjátéki, Vajdai és Derzsi metszően up to date párosai, de a többiek is mind zseniálisan pózolnak, mint a magyar társadalom jellegzetes egyedei. Kíváncsian várom, hogy ez a merészen újrahangszerelt, kiváló darab így a mozis piac rideg viszonyaira beárazva hogyan fog szerepelni. Megjósolhatatlan a sorsa, én látom benne akár az eljövendő idők Egészséges erotikához hasonlító kultdarabját, de ugyanígy a csendes bukást is.

Kinek ajánljuk?
- Mindenkinek, aki látta a színházi előadásokat.
- Mindenkinek, aki nem látta ezeket.

Kinek nem?
- Annak, aki idegenkedik bármiféle formabontó képi megoldástól.
- Annak, aki már az Avatarra gyűjt.
- Akit nem érdekel, hol él.


8/10