Langyosan csordogáló történet, rutinos színészek és gyönyörű képi világ Marc Forster filmjében. Minden a helyén van, csak épp kit érdekel, ha ennyire unalmas?
Adott egy jól menő pszichiáter (Ewan McGregor), akinek öngyilkosságot túlélő festőnő a szerelme (Naomi Watts). Egy napon beesik a rendelőbe egy szintén szuicid hajlamú művészpalánta, akinek szemlátomást különös képességei vannak. Itt indul a történet, hogy a szándék szerint egyre rejtélyesebb és izgalmasabb legyen. Ehelyett simán összezavarodik.
Hollywoodban manapság majdnem minden jó sztorit Philip K. Dicktől koppintanak, legyen az a virtuális valóságok világa, vagy a személyiség valóságsíkjainak összecsúszása. A Maradj is olyan, mintha egy korai Dick zsengéből kalapálta volna össze a forgatókönyvíró.
Mi a valóság? Kinek a valósága az igazi? Mi a hallucináció, mi az álom, mi az ébrenlét, ki kicsoda, és mi micsoda? Nagyjából így foglalhatnák össze a film kibomló kérdésfeltevéseit, ha némileg kidolgozottabb és összefogottabb lenne a belső világa és nem nekünk kéne kérdések után nyomozni.
A színészek sem lubickolnak a thrillerhez képest elég lassan csordogáló sztori langyos izgalmaiban. Ewan McGregor semmi különöset nem tesz hozzá a filmhez azon kívül, hogy színészileg láthatóan rá épül az egész: a megszokott rutinjával hozza az egyre inkább összezavarodó, valóságsíkokba kavarodott pszichiátert. Konszolidált fej, ügyes és korrekt alakítás, de semmi több.
A neurotikus művészpalánta szerepében a huszonöt éves Ryan Gosling sem brillírozik, de néhol egészen hiteles. Naomi Wattsról szó se essék, fotogén arcán kívül semmit nem ad a filmhez és most még a sikítozása is elmarad, amit a Kong Kongban már úgy megszokhattunk.
A Maradj Mark Forster ötödik filmje, a rendező tehát elvileg egy igazi hollywoodi profi, akinek elvileg a kisujjában van a hatáskeltés, az illúziókeltés és a dramaturgiai ügyeskedés összes fogása.
A Maradj képi világára nem lehet panasz. Sok az ügyes technikai trükk, képátúsztatás, kimerevítés, minden ami az MTV-generáció utáni nemzedékek szemének-szájának ingere, sorjáznak a vizuális ötletek, csak épp tökéletesen funkciótlanul. A rendező a kisujján kívül mást nem is vett igénybe.
"A buddhistáknak volt igazuk. Minden illúzió" - hangzik el a film egyetlen mélynek tűnő mondata, azonban az erőltetett és zagyva vég mélység helyett inkább elbizonytalanítja a nézőt. Várt és várható az a bizonyos nagy csavar, ami visszamenőleg átértelmez mindent, de mára már ez is a sablondramaturgia része. Csavarjunk a sztorin, akár kell, akár nem. Akár működik, akár nem. Itt nem működött.
