Életében először írt prózát, és első regénye olyan különleges krimi lett, amely éppen azért ragadja meg az olvasót, mert semmi és senki nem az benne, aminek mutatja magát. Babiczky Tiborral prózaírásról, az irrealitás és a valóság viszonyáról és arról beszélgettünk, mennyire szeret kísérletezni. - Szekeres Dóra interjúja.
[img id=579604 instance=1 align=left img]Nagyon meglepő könyv a Magas tenger, mert minden jelző, amivel az ember elsőre illetné, nem is igaz rá, ha jobban belegondolunk. Kriminek mondanánk, közben nem is az, regénynek is hívhatjuk, de a fejezetei annyira erősek, hogy akár külön novellákként is megállják a helyüket. Prózát olvasunk, amely tele van költőiséggel. A főhős pedig egy olyan nyomozó, akit inkább hívnánk filozófusnak, bölcsésznek, mint rendőrnek. Tudatos volt ez az ellentmondásos építkezés?
Ez mind igaz, de nincs mögötte koncepció. Csupán egy alap volt a fejemben, amiről fogalmam sem volt az elején, hogy hogyan fogom felépíteni, és hová fog vezetni. Annyit tudtam, hogy szeretnék írni egy történetet a klasszikus borotválkozásról. Egy barátomtól kaptam ugyanis egy 1913-as Gillette borotvát. Tudta rólam, hogy kedvelem a régi pengéket. Ott volt előttem ez a gyönyörű darab, és nem hagyott nyugodni, járt az agyam, és egyszer csak meglett a figura, a nyomozó figurája. Megírtam az első novellát, ami aztán a kezdődarabja is lett a könyvnek, és azt éreztem, hogy talán van még a témában három-négy másik történet is, de még akkor sem gondolkodtam azon, hogy kijön-e belőle egy egész kötet. Aztán az apósom mesélt nekem egy borzongató esetről, amely a hetvenes években történt Esztergomban, és akkor tudtam, hogy igen, ez az, megvan, ezt meg akarom írni. Sőt, azt is tudtam, hogy ez lesz a zárókövem valamihez, ami még el sem indult, de ki lehet bontani egy regénnyé.
És aztán hogyan folyt a munka?
Életemben nem írtam még prózát, így amit az előbb mondtál, hogy a fejezetek akár külön novellákként is olvashatók, nem véletlen. Ez volt a mankóm az írás során, mindig csak egy fejezetnyi anyaggal kellett foglalkozzam, és még ekkor sem volt fogalmam arról, hogy ez az ív végül hány fejezetet bír el. Tíz fejezettel voltam kész, amikor úgy éreztem, hogy megmutatom a kiadóban. Bevittem a Magvetőbe, de még bele se kezdtek az olvasásba, mikor szóltam nekik, hogy ne is tegyék, mert találtam hiátusokat, amelyeket ki akarok tölteni. Két ilyen kör is volt, míg végül összeállt a könyv.
[img id=566070 instance=2 align=right img]Mikor dőlt el, hogy nem szokványos krimit fogsz írni, azaz, hogy a krimi csupán szüzséként szolgál valami máshoz?
Nem feltétlenül lett volna baj, ha végül egy egyszerű krimi lesz belőle, hiszen szeretem a műfajt, de nem biztos, hogy alkalmas lennék írni is. Kevés az igazán kiemelkedő krimi, és talán pont amiatt, hogy jól ismerem a műfajt és valamelyest a bűnfelderítés szakmáját is, nem találtam volna akkora izgalmat abban, hogy egyszerű krimit írok. A polgári foglalkozásomat tekintve már sok éve médiafigyelőként dolgozom, így kénytelen vagyok minden nap az összes napi- és hetilapot végignézni, szóval óhatatlanul belefutottam ezekbe a történetekbe. Bár tisztességes bűnügyi rovata a magyar újságoknak ugyanúgy nincsen, mint ahogy magának a kriminek is inkább a ponyvába hajlik a megítélése, ezek az abszurd történetek, minden groteszkségükkel együtt, sarkítva és sokkolóan, de rengeteget elmondanak a mai Magyarországról. Gyönyörű példázatok arról, hogyan működnek a dolgaink.
Annak ellenére, hogy valóban mai történeteket olvasunk, amelyek ma, budapesti helyszíneken játszódnak, a regény nyelvezete teljesen időtlen. Sokszor azon kaptam magam, hogy annak ellenére, hogy éppen egy romkocsmába tér be a nyomozó, úgy képzeltem, hogy mindezt például a negyvenes években teszi.
Ahogy például a regény alakulásával kapcsolatban nem volt koncepcióm, úgy erről határozott elképzelésem volt. Egy mába helyezett történetet akartam írni, konkrét utalásokkal a mostani Budapestre és az egész országra, de úgy, hogy egyúttal megfogjam az időtlen mivoltukat is. Azt hiszem, ez leginkább alkati okokkal magyarázható, nem akartam, hogy túlságosan aktuális nyelven íródjon meg ez a könyv. Van bennem egyfajta gát, amely nem akarja beengedni a prózámba a mai nyelvet és közbeszédet, mert még nem lehet róla eldönteni, hogy mennyire efemer, mennyire maradandó. Remélem, hogy amiről beszélni szeretnék, az ötven év múlva sem évül el, de ha ezt egy olyan nyelvbe csomagolom, amely öt év múlva már magyarról magyarra fordítást igényel, vagy épp archaizálónak tűnik, akkor felesleges munkát végeztem.
És mit szól majd szerinted az az olvasó, aki a netes könyvkereskedői oldalakról a krimi szekcióból kiválasztja és megrendeli a Magas tengert?
Könnyen lehet, hogy nemcsak meglepődik majd, hanem akár csalódik is. Ha viszont van benne egy csepp nyitottság, akkor nyert ügyem van. Nemcsak a nyomozó figurája nem szokványos, nemcsak ez az egyetlen valószínűtlen pontja a történetnek, számos egyéb ponton is elrugaszkodik a valóságtól. De ha a könyv belső világa arányos és hiteles, akkor nem probléma, hogy nem reális a történet.
Mennyire kellett megküzdened a mestereiddel, mindazokkal, akiknek az írásai közel állnak hozzád, akikre hivatkozni szoktál, miközben írtál?
[img id=579606 instance=1 align=left img]Remélem, hogy nem nagyon hasonlítható a szöveg másokhoz, ehhez persze sok mindent ki kellett gyomlálnom belőle.
De fontos, hogy már volt egyfajta rutinom, a költészetben ezeket a meccseket már lejátszottam, és azt hiszem, sikerült megtalálnom a saját hangom, ez itt is éreztette a hatását. Nyilván rengetegen voltak hatással rám (Krúdy, Hunyady Sándor vagy Bodor Ádám, hogy csak párat említsek), de remélem, hogy ez a hatás nem jelenik meg mondatszinten a könyvben.
A szöveg költőisége mellett roppant szikár is, ez is amiatt van, hogy korábban sosem írtál prózát?
A könyv sűrűsége egyértelműen a költészet számlájára írható. A Zsilett című novella például fele ilyen rövid volt, mikor a Körképben először megjelent. A könyv szerkesztésében Király Leventén kívül még András László és Tomaji Attila is sokat segítettek, mindhárman folyamatosan jelezték, miközben olvasták a kéziratot, hogy nem szabad ennyire sűrítve írnom, hogy mennyire kihagyásos a szöveg, és több helyen már nem bírja el a próza a sűrítést, írjak még oda például fél oldalt. Talán ez volt az egyik legnagyobb feladat, azt megtanulni, hogy lehet hosszabban, lazábban írni.
Kísérletező embernek tartod magad?
Ha nem az újságírásra, hanem a szépirodalmi tevékenységemre gondolok, akkor azt hiszem, egyfajta kettősség jellemez. Egyrészről alapvetően van bennem egy mély ragaszkodás a megszokott rendhez, a bejárt pályákhoz. Másrészt viszont nehezen viselem a monotonitást. Sokszor kedvem lenne szétdúlni mindent és gyönyörködni az okozott káoszban. Az ilyen váltások az írásban mindig akkor jönnek, amikor már annyira összegyűltek az élmények, hogy képtelen vagyok visszafojtani őket. De még ekkor is inkább kénytelen-kelletlen ülök neki a dolognak, borzalmasan nehezen tudok belekezdeni, aztán az első oldal után átfordul bennem a szorongás, és csak próbálok lépést tartani magammal.
