Az Átkelésnek – a Határvidék-trilógia második részének – főszereplője, ahogyan John Grady Cole a Vad lovakban, az ismeretlen messzeség megismerésére vágyik. Cormac McCarthy a kiégett, kopár vidéken szabadságukat kereső magányos marhapásztorok (cowboyok, vaquerók) útját követi, a hanyatlásnak indult Vadnyugat mítoszának állít emléket.
[img id=448948 instance=1 align=left img]Hőseinek a kóborlás a szenvedélyük. „Semmihez sem fűzi őket tulajdonosi viszony.” A Parham család Grant megyéből vándorolt Új-Mexikóba, elhagyva mindent, ami a régi élethez kötötte őket, tanyát, temetőt, halottakat. Az új ranch körül azonban idővel farkasok bukkannak fel, és csordáikat veszélyeztetik. Valakinek el kell pusztítani.
A tizenhat éves nagyobbik fiú, Billy indul az éjjeli vadász nyomában, pedig minden helybéli tudja: ember azt ki nem ismerheti. Az Átkelésben nyoma sincs a Vadnyugat romantikájának.
McCarthy két kézzel szórja a pofonokat koravén hősére, aki útja során a saját bőrén tapasztalja meg, hogy mekkora árat kell fizetnie a szabadságért. Vállalkozásai általában tragikusan végződnek, még a hadseregnek sem kell. Egyetlen lehetőség marad számára: „a világnak való nekidőlés”. Lóháton léptet bele a vörösen izzó horizontba, hogy aztán sziluettje egy szemvillanás alatt szertefoszoljék, mint egy gyorsan múló, s talán sosem létezett világ utolsó emlékképe.
Ugyanis a világ a ’29-30-as válságot követően megváltozott. Roosevelt elnök meghirdette a New Dealt, az északi nagyvárosokban hamar megindult a gazdasági fellendülés. De a déli, határ menti területeken mintha megdermedt volna az idő. „Egészen Mexikóig el lehetett lovagolni anélkül hogy az embert akár csak egyetlen kerítés megállította volna.”
Billy legnagyobbrészt egyedül rója ezt a kegyetlen tájat. Nincs hely, ami maradásra bírná, nincs ember, akihez igazán kötődhetne. Belegázol a gyors sodrású folyóba, felkaptat a meredek sziklák közé, a fakó síkságon lépked. Letáborozik, tüzet rak. Lecsutakolja a lovat, tortillát eszik (az asszonyok szeretik nézni, ahogyan a fiú elmajszolja a neki készített ételt). Éjjel szinte mindig úton van, körülöleli a mindenség. Ha elfárad, a csillagok alatt alszik. Mikor újra útra kész, nyergel, s léptet tovább.
McCarthy néha puritán módon fogalmaz, máskor barokkosan hosszúra nyújtja a mondatokat. Bár elhagyja a vesszőket, az olvasó könnyedén rátalál a szöveg hangsúlyaira, lomha ritmusára. Néha olyan, mintha mantrát ismételgetnénk.A tömör párbeszédek, a fordítás nélkül hagyott spanyol nyelvű szövegrészek, a költői tájleírások lélegzetelállító, távoli látomássá formálják a prózát. Ugyanakkor ez a technika szárnyalni engedi az olvasó képzeletét, aki maga is átélheti a magányos ember szüntelen küzdelmét a vad vidékkel.
McCarthy nem kalandregényt írt, de még csak nem is Billy fejlődéstörténetét olvassuk. Nincsenek pörgő akciók, az erőszak is csak néha szabadul el a könyvben. Az Átkelés vaskos kötetében a főszereplővel sok minden megesik, de a történetnek nincsen pontosan lehatárolható kezdete és vége. Az eseményeknél sokkalta fontosabb maga az utazás, és hangsúlyos szerepe van azoknak a hiedelmeknek, mondáknak, corridóknak [balladáknak], amelyeket Billy az út során ismer meg.
[img id=448949 instance=1 align=left img]Bölcs indiánok, földrengésben elpusztult város romjai közt élő remeték, lezuhant repülőgép kibelezett vázát cipelő cigányok, tenyérjósok, sokat megélt rancherek példabeszédszerű mesékben számolnak be Billynek az évek során felhalmozott tapasztalásaikról. A rendről, az életről, az igazság megismerhetetlenségéről filozofálnak. De a világ valódi természetéről sokat tanul azoktól a poroszlóktól, a könyörtelen földbirtokosoktól, a rablóktól is, akiknek dühe olykor kíméletlenül lesújt rá.
A második világháború idején játszódó történetben Billy összesen háromszor kel át az amerikai–mexikói határon. Először a sebesült nőstényfarkas szűkölése indítja el. Később apja elrabolt lovait akarja felkutatni, végül Mexikóban ragadt öccse nyomába ered. Mindháromszor visszatér, de csak a legutolsó alkalommal sikerül megszereznie azt, amiért voltaképpen útnak indult. Azért viszont a fene sem akart volna lóra ülni.
McCarthy műveit szinte lehetetlen összemérni egymással. Mindig ugyanarról ír, a megfogalmazhatatlant beszéli el. „Merthogy csak egyetlen elmondható történet létezik.” Valamennyi magyarul megjelent regénye komoly, nagy ívű munka. Az Átkelés mégis felülmúlja a Véres délkörök pokolbéli alászállását, Az út poszt-apokaliptikus elveszettségét, a Vad lovakkijózanító utazását és a Nem vénnek való vidék rafinált izgalmait.
Az Átkelés a hetedik regénye, amely a Magvető szerzői sorozatában ötödikként került az olvasók elé, Totth Benedek gyönyörű fordításában. Kevesen tudnak egyszerre annyi kiábrándító förtelmet és oly sok fénnyel teli szépséget szavakba önteni a világról, mint a McCarthy. Szinte nincs mondata, ami meg ne érintené az embert.
McCarthy nem árulja el, hogy Billy eléri-e valaha végcélját. Eddig az út volt az otthona. Csak a legszükségesebb tárgyakat hordta magával. Még ő maga sem tudja, mikor áll készen arra, hogy újra emberek között éljen. Talán még ezernyi hegyet kell megmásznia, újabb völgybe kell leereszkednie ahhoz, hogy belássa: a világot csak úgy ismerheti meg, ahogyan az a szívében rejtezik.
De „minden utazás amely az úton veszi kezdetét be is fejeződik egyszer.”
