A szinopszis azt mondja, hogy "emberemlékezet óta a háború tüze emészti a világot...". Ilyen emberemlékezet óta emésztő eposzi lángolást nagyon nehéz a vásznon összehozni; a tüzeléstechnikai része még csak hagyján, a technika bármely kirakatból bevehető, de az emésztés meg az emberemlékezet óta, az ilyen nagyoperai dolgokhoz aztán kell a kurázsi. M. Night Shyamalannak kurázsiért még sosem kellett a szomszédba szaladnia, kezdeti sikerei hatására elhitte, hogy ő a kiválasztott, és ezért most többnyire azok röhögnek rajta, akik anno meghajoltak nagysága előtt. Szóval, az emésztés, meg az emberemlékezet óta pont neki való ingerek, korábbi hősei kisebb tüzek, szelídebb lángnyelvek között is úgy közlekedtek, mintha bármikor bekövetkezhetne a kétoldali világvége. A Hülye Járások Minisztériumában egész biztosan egy külön ügyosztály foglalkozik a lassú, de jelentőséggel teli Shyamalan-járással, melyet most kora, közepes és késő kamaszok gyakorolnak: az említett, emberemlékezet óta emésztő háborús tüzet igyekeznek a Levegő, a Víz, a Föld és a Tűz Népének képviseletében, harmatos komolysággal eloltani. E nem túl eredeti új világrendet a rendező nem az ujjából szopta, hanem egy idősebbeket is behálózó rajzfilmből, de elég az előzményekből mára, egyébként is annak, ami a vásznon van, megvan a maga belvilága. Egy pofás fantasyvilág, ahol a kiválasztott és a nem kiválasztott kiskorúak egyformán a világ legokosabb gyerekére hasonlítanak, aki, mikor felért a dombtetőre, megkérdezte gyorsan anyukáját, hogy akkor most fent van-e.
