"Az magyar, aki a nyelvében magyar" - vallotta Illyés Gyula, és mivel hazát (identitástudatot) húsz év fölött az ember már nem nagyon cserélhet - új lakóhelyre találhat, otthonra nem -, el tudjuk képzelni, milyen érzelmi válságokon, megpróbáltatásokon keresztül vezetett az útja az utolsó nyugatos gyökerű és (Molnár Ferenc mellett) a világban leginkább jegyzett írónknak, Márai Sándornak, hogy a kilencvenedik évét közelítve pisztolyt szorítson a halántékának (és 1989. február 22-én a kaliforniai San Diegóban végezzen magával).

Elűzésben, sajnos, jók vagyunk. A történelmi események miatt a határokon kívül "rekedt" (felvidéki, erdélyi és vajdasági) íróink mellett, frappáns kis csapatot "hoztak össze" nyugaton házi diktatúráink (a szélsőjobbos és a kommunista): Márai mellett említhetjük a közelmúltban elhunyt Határ Győző nevét, vagy Cs. Szabó Lászlóét, Ferdinandy Györgyét, Ignotus Pálét, Sárközi Mátyásét, illetőleg a tavaly szeptember elsején eltávozott költőfejedelemét, Faludy Györgyét (aki 1988-ban települhetett végleg haza).

A világ és mi mostanság kezdjük újra felfedezni Márai Sándor jelentőségét, erről tanúskodik az Iglódi István rendezésében készült népszerű Márai-regény filmes (és előtte: színházi) adaptációja (A gyertyák csonkig égnek, 2005; a kiváló "nemzet színésze", Agárdy Gábor utolsó mozgóképes alakításával) után itt a Szalai Györgyi-Dárday István alkotópáros sajátos életrajzi emlékező-mozija, az utolsónak írott Márai-Napló nyomán, Az emigráns - Minden másképp van. Mellettük több projekt is napirenden szerepel: Deák Krisztina (A miskolci boniésklájd) játékfilm-forgatókönyvet ír a néhai író művei alapján (munkacím: Az igazi), és ebben az esztendőben várható a Márai ideje című Muszatics Péter-dokumentumfilm bemutatása is. Korábban felröppent a hír, hogy Miloš Forman szintén érdeklődik A gyertyák? iránt (de nem), illetve, hogy Jean-Claude Carrier Zsarátnok-átiratából (Embers) Sean Conneryvel és Winona Ryddel forgatnának filmet (de nem).

Szalai-Dárday (Jutalomutazás, Nyugatról keletre, avagy a média diszkrét bája, Tükröződések) sajátos biográfiai játékfilmje a 38. Magyar Filmszemlén debütált. Az amerikai lakásuk szűk terében játszódó, a nápolyi boldog múltat színes flash-backekben bemutató, a magyarországi korbeli előzmény-történteket fekete-fehér híradófelvételeken, archív dokumentumokon felvonultató film az emigráns létformába kényszerült házaspár - Márai Sándor (Bács Ferenc) és a Lolának becézett Matzner Ilona (Gyöngyössy Katalin) - együtt töltött végső napjairól szól. A film alapjául Márai 1984-1989 között írott, az előzőkhöz szubjektív hangvétele miatt (itt említi meg először Lolát és a családját) nem hasonlítható Naplója nyomán született. Az ellenpontozásos színdramaturgián (a lakásbelső és ritkán felvillanó tengerentúli nagyváros úgy színes, hogy fojtóan szürkés) túl fontos szerephez jut a film jelképrendszere, például a hullámzó óceán szimbóluma - Olaszországban még a játékosság, a könnyed ifjúság és a boldogság kifejezője, Amerikában a szeparáltság metaforája, úgyis, mint hogy a haza a túlparton van -, mindez elősegíti, hogy a film az önként vállalt száműzetés és az egymásrautaltság csöndes mozija. A szoros összetartozással szemben (és mellett) végig kísért a gyászhangulat, a lineáris leépülés folyamata.

A 62 évet együtt töltött pár, amiből negyven évet emigrációban éltek, az erkölcsi tartást mindeneknél előbbre helyezte. Ám az élet, mint olyan, erős, és megeszi a "megalkuvás-nemtűrést reggelire", hiába zár ki mindent és mindenkit Márai és Lola - még fiúkkal, annak feleségével és két unokájukkal is csak egy étteremben hajlandóak találkozni, apartmanjukba csupán hetente egyszer egy takarítónő léphet -, a világ benyomul. Olyanformán is, hogy Márai elveszíti fogadott fiát, testvéröccsét - Radványi Géza filmrendező (A beszélő köntös, Valahol Európában, Circus Maximus) 1986-ban halt meg - és egyetlen köldökkötelékét, feleségét. Hiába a hazai rendszerváltás, nem tudott tovább várni, már nem tudott tovább lenni, semmije sem maradt. (A filmben a 84 évesen haldokló asszony kapja a hangsúlyt, Radványiról nem esik szó.) "A magány körülöttem olyan sűrű, mint a téli köd, tapintani lehet" - jellemzi Márai a Lola elveszítése utáni elkövetkező két évet. Egy láda mélyén számos aprókockás füzetre bukkan, ezek asszonya évtizedek óta vezetett naplói. Ezeket olvasgatja, és egyre inkább a múlt válik a jelenné. Minden másképp van, sóhajtja a haldokló feleség. Másképp ott, mint itt. Másképp a távol élt jelenükben és másképp a múltbeli otthonukban. Konstansok csak ők, nem változnak, csak az élettől egyre inkább meggyötörtekké, gyengítettekké válnak.

Szalai és Dárday filmjét azoknak ajánljuk, akik szeretnének egy árnyaltabb Márai-képet kapni, még ha érzésünk szerint az itt látható íróportré inkább a kívülállásról fest egységes képet, magáról az alanyról nem (ő ettől jóval bonyolultabb személyiség és alkotó). Mindamellett, hogy sajnálatos módon Az emigráns - Minden másképp van tévéfilmes jellegű, és az alkotók nem tudtak élni igazán a kamaradráma lehetőségével, és az a benyomásunk, hogy a két főszereplő olykor csak idézeteket mondogat, gondolatgazdag, igényes művel van dolgunk.
Szindbád hazamegy. Végre.