Az eltűnt idő nyomában a világirodalom egyik legtalányosabb műve. Ahogyan címe is mutatja, ez a regényfolyam nem pusztán egy sok előre- és hátrautalással tarkított történetet mesél el, de magának az időnek a struktúráját próbálja megérteni. Kétséges, hogyan lehet az emlékezést, a múló időt színpadra állítani.
Szikora János Szolnokon nem csekély feladatra vállalkozott: Harold Pinter és Di Trevis forgatókönyvéből indult ki. A jelmezek világába visszatért Zoób Kati műalkotássá emelt ruhái tették anyagszerűvé az idő múlását. Az előadás közel ötven színészének összjátéka egységben tudta felmutatni az emlékek hangulatát.
A szükségszerűen kétarcú emlékekét, hiszen az emlékezésben egyszerre van benne az, aki most emlékezik, s az az egykori énje, akit felidéz. Proust regényében a főhős Marcel gondol vissza gyermekkora szereplőire; ezt kellett volna a színpadon Alföldi Róbertnek eljátszania. Ám az utolsó jelenet kivételével, amikor is hősünk leül asztalához, és írni kezd, jelenléte nem eléggé intenzív.
A Swannt játszó Seress Zoltán viszont az eltűnt idő mellett a megtalált időt is felmutatja.
A rendező által tervezett színpad vörös és óarany színekben pompázik. Szerencsére ennél több nem jut a dekadens évek hangulatának. Sem a tea illata, sem a közhellyé száradt madelaine-sütemény nem jelenik meg, a zene viszont igen: nem puszta díszletelem a középen álló zongora, élőben szólal meg a Vingtueil-szonáta.
Szikora rendezése nem illusztrációja Proust művének, de nem is csupán a kiindulópontja. Az előadás a regény ismerete nélkül is élvezhető, de igazi értékét azok a finom megoldások adják, amelyek felidézik a könyvet. Morcsányi Géza fordítása élővé teszi azt a nyelvet, amely nemcsak visszakeresi, de fel is építi az időt.
