Az érzékenyebb lelkű nézők már a leírás elolvasása során tudhatják, hogy a Most jó végén bizony pityeregni fognak. Mert ez egy elbűvölő, életvidám, mégis igazán megható kis alkotás a halállal való szembenézésről.
Tessa Scott (Dakota Fanning) akár egy átlagos tinédzser is lehetne, akinek a vágyai, álmai semmiben sem különböznek a korabeliekétől. Csakhogy Tessa leukémiás, ráadásul egy igen különleges: saját döntése, hogy nem folytatja a kemoterápiát, amitől folyamatosan rosszul érzi magát, hanem vállalva a kockázatot, hogy kevesebb ideig marad életben, inkább teljes életet próbál élni. Mindezt persze céltudatosan, úgy, hogy a világot a lehető legjobban megismerje. Épp ezért ír magának egy bakancslistát, elég széles skálán mozgó tervekkel: olyan kis dolgoktól elkezdve, mint például "megütni egy rasszistát" egészen a szüzesség elvesztéséig. Mindeközben megismeri a szomszédba frissen beköltözött fiút, Adamet, akivel persze szerelem első látásra és minden, ami kell.
Első félelmeimmel ellentétben, szerencsére nem holmi kétségbeesett vagdalkozást, nem a haláltól való eszeveszett félelem megnyilvánulásait kell másfél órán át figyelemmel követnünk, hanem egy egyszerre gyermeki és hihetetlenül felnőtt gondolkodású lány megbékélését a világgal. No meg azt, ahogyan a környezete próbál megbírkózni azzal, amivel talán nem is lehet. Az anya, aki inkább elmenekül, minthogy végignézze a szenvedéseket; az apa, aki még a végső pillanatokban is a gyógyulást hajszolja; az öccse, aki szinte fel sem fogja, mi történik; és az új, nagy szerelem, aki akkor is kitart, amikor senki más nem tenné – minden oldalról végignézhetjük, mi zajlik le egyesekben, ha a legfontosabb ember akaratlanul is kilépni készül az életünkből.
A Most jó mindezt úgy tárja elénk, hogy nem hoz minket kényelmetlen helyzetekbe (csak az elvárt kereteken belül), ugyanakkor nem bagatellizálja el a szituációt. Reálisan, mégis kicsit a valóságtól elrugaszkodottan mesél. És bár itt nem történik semmi meglepő, nincsenek nagy (sőt, talán még kicsi) fordulatok sem, végig leköti a néző figyelmét.
448904_1Ugyanakkor ez a film hátrányaként is megemlíthető, hiszen ha valaki nem kellőképpen empatikus személyiség, bizony hamar ráun a sztorira. Egy percig sem kérdéses, hogy Tessa halála bekövetkezik-e, sem az hogy a szerettei kiborulnak-e vagy kitartanak-e mellette, legfeljebb a dolgok mikéntje az, ami érdekessé teheti a Most jót. No meg Dakota Fanning játéka. Senki sem lepődik meg azon, ha azt mondom, igazán jó színésznő. Hiteles, egyszerű, cseppet sem mesterkélt, szinte mintha egy dokumentumfilm hősnőjét néznénk. Partneréről, az Adamet alakító Jeremy Irvine-ról azonban sajnos már nem mondható el ugyanez. Szegény fiú cukinak cuki, de hát na… ennyi nem elég, főként egy ilyen színésznő mellett. A bociszemek és a pirospozsgás arc itt nem tartotta életben a karaktert.
A rendező Ol Parkernek rövid időn belül ez a második, hazánkba is elérkezett alkotása. Legutóbb a Keleti nyugalom – Marigold Hotel forgatókönyvírójaként ismerhettük meg, és bár ezúttal egyértelműen jobb, vagy legalábbis közönségbarátabb munkát végzett, mintha még mindig nem találta volna meg önmagát. Legközelebb talán már több sikerrel jár.
Minden esetre azok, akik szeretnének egy közepesen elgondolkodtató, közepesen megható, és további sok kategóriában is közepesnek minősíthető, mégis bájos filmet nézni, nyugodtan válasszák a Most jót, csalódni senki nem fog benne.
Értékelés: 7/10
