Vannak színdarabok, melyeknek tartalmát a kritika legérzékletesebben a papír üresen hagyott részletével adhatná vissza. Mivel nem biztos, hogy a művet nem ismerő néző értékelné e gesztust, megpróbálom röviden összefoglalni a frissen bemutatott Hampton-darabot. A fiatal Junghoz, aki már hosszabb ideje töri a fejét a Freud-féle pszichoanalízis elméletének gyakorlati megvalósíthatóságán, egy nap súlyosan beteg fiatal lányt hoznak. A németül tökéletesen beszélő, orosz-zsidó Sabina ideális alanynak látszik a kísérlethez. A beszélgetések nyomán a lány látványosan gyógyulni kezd, ám érzelmileg túlságosan közel kerül orvosához. A nős, többgyermekes Jung eleinte ellenáll a kísértésnek, ám a lány varázsa s egy másik betegének, a neurotikus, kábítószerfüggő, amúgy szintén pszichiáter, sőt, szintén Freud-tanítvány Grossnak a rábeszélése végül is elsodorja a morális gátakat. A botrány szele megérinti Jungot, aki visszatér feleségéhez, magára hagyja az időközben szintén orvosi pályára lépett Sabinát, s látványosan eltávolodik Freudtól. Miközben világhírű tudóssá, gondolkodóvá válik, elárulja szeretteit és mesterét is.
Hamptont persze korábban sem drámáinak mélységéért szerette, aki szerette, de gyanúm szerint ennyire érdektelen, sematikus, ötlettelen szöveget még nemigen adott ki a kezéből. Mintha a még mindig divatos és kellően misztikusnak vélt téma lenne hivatott "elvinni" a darabot; ám abból a lapos álfilozofálgatásból, amely a dialógusokban kibontakozik, feltehetően még a téma felületes ismerői sem sok újat tudnak meg Freudról és Jungról. Marad tehát a "nagy emberek magánélete" tematika örök hatásossága, ám Hampton mind a szerelmi háromszögtörténetet, mind a két nagy férfiú közti - személyes féltékenységtől sem mentes - szakmai rivalizálást csak a legelkoptatottabb közhelyekkel képes ábrázolni. Ehhez még hozzámixel néhány banalitást (Gross apropóján) az önpusztításról, és megidézi a holokausztot is (egy jövőbe mutató képben láthatjuk, amint egy koncentrációs táborban egy náci tiszt lelövi Sabinát).
Hogy ki és miért érezte szükségesnek színre vinni ezt a rémesen gyenge darabot, még találgatni sincs kedvem. A Valló Péter rendezte előadáson mintha valami csendes alkotói rezignáció érződne. Szlávik István kialakított egy leginkább funkcionálisnak mondható játékteret, melyben az egyes helyszíneket főként a színpad négy sarkára állított bútorok (például Freud dolgozóasztala, Sabina ágya) jelzik. Az éppen "játszó" térszeletre fény esik, de többnyire még az előzőre is, mivel Valló elcsúsztatja a jeleneteket, a szereplőket csak késve viszi ki a színről. Ha e megoldás célja a jelenetek elemelése vagy a szituációk érdekesebbé tétele volt, az ötlet finoman szólva is alacsony hatásfokkal bír.
A színészek részéről is mintha némi beletörődés lenne érzékelhető, kivált Szervét Tibor esetében, aki gyakorlatilag a szövegfelmondás szintjén oldja meg Jung szerepét (őszintén szólva úgy hiszem, ez még mindig a legjobb megoldás). Stefanovics Angéla ezt azért nem teheti, mert az általa játszott figurára rakódik a legtöbb banalitás: Sabina részint elmebeteg, részint tehetséges pszichiáter, részint szűz, részint nimfomániás, részint hazátlan, részint zsidó. Marad hát a feladat jelenetenkénti abszolválása - hol erősebb, hol erőtlenebb gesztusokkal, néha hiteles, néha hiteltelen pillanatokkal. Benedek Miklós leginkább Freud divatjamúlt tartását, eleganciáját közvetíti - ezt legalább hatásosan. Horváth Lili erős színpadi jelenléte még a feleség teljesen megíratlan szerepében is feltűnik, Bozsó Péter (Gross) rutinos alakítása pedig legalább néhány percnyi lendületet hoz a játékba.
Az alkotókat aligha ihlette meg a darab; invenciónak, eredeti ötletnek (vagy legalább játékötleteknek) nyomuk sincs az előadásban. Mintha Valló éppúgy mihamarabb túl akart volna lenni a produkción, ahogy én (valószínűleg nem egyedüliként a nézők közül) túl akartam lenni a megtekintésén. Némi töprengés után is úgy érzem, nem igazságtalan annyit leírnom, hogy részemről ez azért menthető.
