A mozi, az atombomba, vagy például az információ árúvá válása mellett a XX. század nagy találmányai közé tartozik egy szakállas bécsi orvos, Sigmund Freud az addig szokásostól merőben eltérő, "boszorkányos" terápiás technikája is. A múlt század fordulóján sok száz félelmektől, fóbiáktól, szorongásoktól és egyéb lelki nyavalyáktól gyötört beteg fordult meg a híres kanapén, ahol hipnotikus álomba merülve saját tudatalattijukból előbányászott emlékek megfejtésével, azok értő és avatott analizálásával találhattak gyógyírt panaszaikra. Freud álomfejtése a pszichiátriára gyakorolt forradalmi hatása mellett inspirálóan hatott az akkor éppen bimbózó különböző művészeti ágakra irányzatokra. Munkássága nélkül a szürrealizmus vagy az expresszionizmus bizonyosan nem váltak volna meghatározó irányzattá a század művészetében. A kor művészei, mint például a mi József Attilánk, előszeretettel látogatták a pszichoanalitikusok díványait, több, vagy kevesebb eredménnyel, mint az előbbi példa tragikus sorsa mutatja. Bár a legendás orvos nézetein az lélekgyógyászat azóta jócskán túlhaladt, a mai napig mégis fel-feltűnik a mágikus kanapé különböző regényekben, filmekben, és idézése már közhellyé nemesedett.
A pszichoanalitikus álomfejtő díványa körül bonyolódik a francia Jean-Jacques Beineix új filmje, a beszédes című Végzetes hipnózis is. A rendező rögös úton jutott idáig, hogy Luc Besson, Léos Carax társaságában ő a francia film új "szentháromságának" egyik tagja. Nevéhez olyan fényes sikerek, mint a kultikus Díva, vagy a halálosan szenvedélyes Betty Blue fűződnek, de emellett hatalmas bukásokat is produkált: a csodálatos képi világú Holdfény a csatorna felett bemutatóján az egyik főszereplő, Depardieu buktatta meg lekicsinylő nyilatkozatával, más alkalommal pedig épp a forgatás vége előtt hunyt el egy másik főhőse, Yves Montand, így a befejezés nem lehetett tökéletes.
Az 1999-ben készült készült Végzetes hipnózis már bezsebelt néhány díjat különböző fesztiválokon, de nézetem szerint nem lesz akkora hatása, mint pl. a Betty Blue-nak. Pedig nem rossz film. Az analitikus dr.Durant (Jean-Hughues Anglade) igazi sármos francia, szemei meleg-szomorúak, ráadásul mer fekete Armanihoz rikító piros zoknit húzni. Az életét összeziláló hölgyek, a kleptomániás szexbomba illetve a telefonrögzitő-függő festőnő, Beineix-nél hagyományosan, lélegzetelállító szépségűek. A végzetes hipnózis, amely ráadásul halálos is, nem válik - nekünk, nézőknek- tragikussá, ellenkezőleg: az álmok, a vágyak és a valóság összefüggéseibe bonyolódott Durant élete fergeteges fekete komédiába fordul, a végén meg nagyon-nagyon happy az end. Az erre érzékenyebbek tapasztalhatnak kisebb dramaturgiai hiányosságokat, de a jól kitalált figurák, a meghökkentően vicces kulcsjelenetek megoldásai, az egyszerűen szép fényképezés, valamint a zene és a különböző zörejek ötletes alkalmazása feledteti ezeket. A film ritmusának kisebb zökkenői csak lélegzetvételnyi szünetek a cselekmény következő csavarintásához.
A szexualitás extrém formáinak, mint a szadizmus, mazohizmus vagy az orgazmust okozó lopási kényszer okaira ugyan nem derül több fény, mint amit eddig is tudhattunk. Ezek motivációiból egy kétórás film csak apró részleteket villanthat fel, tudományos vizsgálatuknak szakemberek egy élet munkáját szentelik, és eddig meggyőző eredményekre ők sem jutottak.
A film is csupán egy szerelem születését meséli el, a megszokottaktól eltérő környezetben. De azt a megszokottaknál jobban teszi.
