A sziget foglya című francia filmet Emir Kusturica miatt érdemes megnézni. Azt tudjuk, hogy micsoda kirobbanó tehetségű rendező. Most látható, hogy milyen izgalmas figurateremtő játékos. Övé az egyik főszerep, halálraítélt gyilkost játszik az ezernyolcszázas évek derekán egy Kanada partjainál fekvő francia szigeten. Bumfordiságában egy ösztönlény nyers ereje és a tettét átlátó esendő ember tisztasága vegyül. Sok szava nincs, belső viharairól a tekintete beszél, jóravalóságáról a meggörnyedt válla, szolgálatkészségében tartózkodás és büszkeség. Testi nyomorúsága ellenére szabadságra született ember, akit még az élete ígéretével sem lehet ölebbé tenni. A hálát nem váltja aprópénzre, a jóságért az életével fizet, saját akaratából. Neki elhisszük, hogy nem menekül, amikor menekülhetne, mert ezzel azokat sodorná bajba, akiket becsül, és ha ezt tenné, önmagát nem becsülné többé. Kusturica sűríti magába a film valódi drámáját, jelenléte betölti a teret. És ez az elemi erejű jelenlét és belső őszinteség az, ami leleplezi, hogy sajnos milyen hazug maga a történet.
Meglehetősen tisztázatlan, kétértelmű ugyanis a másik kulcsfigura, a halálraítélt megmentésén buzgólkodó szép, fiatal kapitányné alakja. Az amúgy elbűvölő Juliette Binoche játéka inkább arra utal, hogy a kis sziget kapitányának imádott feleségében a mentési szándék önmaga előtt is titkolt szenvedélyből fakad. Kár, hogy ezt az igazi drámát nem vállalta fel a film. Hogy szerelem vagy birtoklási vágy-e, amit Binoche játéka sejtetni enged, az tisztázatlan marad, de hogy nem önzetlen jóság, nagylelkűség s pláne nem a kort messze meghaladó szabad szellem vezérli, mint a történet mindvégig sulykolni igyekszik, az biztos. Patrice Leconte rendezőnek sikerült úgy elmesélnie ezt a vadromantikus történetet, hogy hajmeresztő női képmutatássá maszatolódjék az, amiről azt szeretné állítani, hogy nemes és rendkívüli. Szegény Daniel Auteuil-nek meg folyvást csak epekednie kell a férj szerepében. Pedig nagy kapitány lehetett volna belőle.
